Zimmermann Jakab: A vallási szokások és szertartások magyarázata (Pest, 1847) - 24.240
— 47 24. §. Áldozás (Communio) Valamint az izraeliták az érettök bemutatott áldozattal nemcsak lelkileg egyesültek: hanem az áldozat húsából valóban ettek is s ekép az áldozatban részesültek, úgy akará azt Krisztus is , ki magát, mint áldozatot érettünk átadá, hogy ezen áldozatból valóban együnk is, hogy ezen imádandó husbani igaz részesülés mindnyájunknak örök jelül legyen, miszerint Jézus e testet érettünk vévé, s áldozá föl magát. Az áldozár tehát térdet hajtván a szentség előtt, há- háromszor veri a mellét, és keresztelő sz. Jánosnak e szavait mondja: „Agnus Dei —- Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit (Ján. I. 39.), irgalmazz minekünk, adj nekünk békességet“; — és mélyen meghajolva, összetett kezekkel egymásután három rövid imát mond. Elsőben az anyaszentegyház békeért imádkozik, másodikban arra kéri az Istent, hogy mindnyájunkat minden bűntől megőrizzen , és parancsainak teljesítésére segéljen; harmadikban pedig, hogy Krisztus testének magáhozi vétele neki ne kárhozatra , hanem gyarlóságának gyámolitására és üdvére legyen. Nagymisénél az első ima után, mit békességért mondott , előbb megcsókolja az oltárt az áldozár, mintha azt Krisztustól akarná venni, békességnek jeléül megöleli a szerpapot, ez az alszerpapot, s ez ismét a többi szolgáló papra terjeszti a békének jelképét. E szertartás arra emlékeztet bennünket, hogy, valamint Jézus minket az Istennel kibékített, úgy mi is tartozunk egymással békében élni, és azt,tovább is terjeszteni, mások közölt is fentartani, de leginkább az áldozat előtt megbántott felebarátunkkal kibékülni. Ha ajándékodat az oltárra viszed, és ott megemlékezel, hogy atyádfiának valamije van ellened, hagyd ott ajándékodat: és menj először kibékülni
