Szilasy János: A lelkipásztorság tudománya 1. kötet (Buda, 1842) - 24.200a
3 42 szójátékkal; végre a’ hideg és gyermekes Írásmód, midőn a’ különféle ékesgetések, elmésségek,*czélzások, és más haszontalanságok keresve kerestetnek. 81. §. Azon jelek, mellyek által az előadandó tárgyat a’ hallgatóval helyesen közölhetni. Miután a lelkipásztor a’ fölvett tárgynak előadásáról gondoskodott, vagyis azt, mit előadni szándékozik, alkalmas szavakkal ki fej ezé: mind a’ dolog’ természete, mind az általunk előbb (75. §.) megállapított rend azt kívánja, hogy a’jól kidolgozott tárgyat alkalmas jelek által a’ hallgatókkal illöleg közölje. Azon jelek, mellyeket a’ lelki- pásztor haszonra fordíthat, részint hallás, részint látás által vetetnek észre. Hallás által észreveszsziik a’ beszédet; látás által pedig a’ tagjártatást és a’ betűket: jóllehet ezeket a’ vakok, kiket e’ helyen mi nem vehetünk tekintetbe, tapintás által szokták megismerni. Ezek így lévén ezen értekezésünkben, hol ama’ jelekről vagyon szó, mellyek által az előadandó tárgyat a’ hallgatóval helyesen közölhetni, először a’ szavalásról, azután a’ tagjártatásról s végre az írásról fogunk szólani. Szavalásnak mi itt azon tettet mondjuk, midőn valaki gondolatait élő szó által másokkal közli. Hogy a’ szavalás helyes és tökéletes legyen; a’ következő tulajdonokkal kell bírnia: először a’ szavakat tisztán és különböztetve ki kell mondani, hogy tudniillik nem csak minden szó hanem még a’ legkisebb szótag sőt hang is értelmesen ki legyen fejezve, azért semmi szavat, semmi szótagot nem szabad elfojtani, semmi magánhangzót nem szabad elcserélni, semmi hangot nem szabad hibásan ejteni; másodszor a’ szavak’ kimondásának természetesnek kell lennie, ugyanis minden embernek szózat’ műszeréhez képest más és más szava és hangja vagyon, az egyiknek tudniillik magas, a’ másiknak mély, a’ harmadiknak ezek között középen járó.
