Cherrier Miklós János: Egyházi jog. 2. kötet : Az egyházi különjog (Nagyszombat, 1843) - 22.824b
110 kik a vértanuk kérelme vagy valódi megtérés következtében a nyilvános vezeklés fokozatit, s idejét megröviditék. XI. században azoknak, kik a hitetlenek elleni keresztes seregekhez állottak, kik a keresztes seregeket táppal segiték, kik bizonyos pénz ősz veget Egyház vagy zárda kijavitására, oltárok vagy Egyházok fölszenteltelésére ajánlottak sat. biícsú osztogattatott. De IV. Sixtus Pápa e sokszoros s bőkezű, sőt önmagától is osztogatott biícsűt korlátozta, ne a búcsú illy könnyű elnyerése mellet a hivek annál könnyebben vétkezzenek * o 9). A trienti zsinat a biícsúról azt határozá: hogy az Egyháznak Krisztus urunktol hatalombúcsút osztogatni adatott, s annak használata üdvös légyen, inérsékletességet azonban annak kiosztásában ajánlott« u), nem határozván meg mi legyen a búcsú, vagy micsoda értelemben üdvös. A búcsú legérdekesb neme az örömbúcsú (indulgentiae jubilares) azért, mivel e búcsú kihirdetése alkalmával a szabályos büntetés elengedésén kül még minden gyóntató a föntartott esetek oldozására, s a fogadások felváltására feljogosittatik. E búcsú szerzője VIII. Donifácz Pápa vala, ki 1300. évben minden valódi vezeklőknek, meggyonóknak s a szent Péter főtemplomát meglátogatóknak minden bűneik bocsánatát engedé, minden századik évre illyes kegyelmek kiosztatását rendelve. De AI. Kelemen Pápa azt minden ötvenedik évre határozta, IV. Sixtus Pápa pedig azt minden huszonötödik évre kötötte, elvégre V. Sixtus Pápa hivatala elejével leendő szerencsés kormányozása végett örömbúcsút hirdetett, mit ez után majd mindenPápa választatása elein vagy pedig az Egyház sulyosb viszontagságok alkalmával teve. A búcsú többi nemei a teljes, részles, állomási, szabadalmazott oltári, portiunkulai búcsú sat. Az 1629. évi nagyszombati zsinat a búcsúról így rendelkezett : „Akár mikor hirdettetik ezentúl búcsú valami fárában, szorgosan s világosan magyaráztassék meg a híveknek, hogy a búcsú reájok nezve semmisikerrel nem leend, ha vétkeiket igaz hittel, s töredelemmelmeg nem utálják, hanem azok által tovább is szennyesednek. Kik tehát abban részesülni kívánnak, előbb gyónás és igaz a ezeklés által lelköket megengesztelni kötelesek.“ Cap. III. Qui109) Cap. V. de paenit. et remis, in Extravag. com. 110) Sess. 25. decret. deindulg.
