Horváth János: Az ékesszóllás a' koporsóknál (Weszprém, 1816) - 10.178a

meg Lajos’ hív emberei’ csinosbodásáoak alapját; így kezdette el a’ jelenvaló nemzetiségben a’ következendő nyomnak nagyobb boldogságát. Sokakat hallott ö maga ellen zúggani a’ nagyobb világ’ pórjaiból; kik a’ szegényeket az emberi nemből kitagadni, 's örökös homályra kárhoztatni kívánnyák va- la: de az ö magasan járó eltökéliett leikét meg nem lehete mozdítni. És most azokat kérdezem: mondják meg dicsösségesb - e félelemmel igázott szilajokon, vagy önként hódűló megszelédíilt jámborokon urkod- ni ? Mondják meg kívánatos-e, hogy a’ Honnak’ alacsoni esmérjék, érezzék az Ö tartozásaikat? Jó-e hogy tudják, mivel k ótelesek Hazájoknak , Királyjoknak , Urok- nak ? Hasznos-e, hogy tudják, miképpen kelljen rendelni életöket; megtudjanak elégedni sorsokkal, a’ középszerűséggel? Szükséges-e hogy szívökre hassanak azok az indító okok, ingerek , mellyek őket azokra bírni termettének? — A’ ki tudja, mivel tartathatik fenn a’ csendesség, a’ jó rend; mi okozhatja , ’s mi okozta gyakran annak felbomlását, megzavarodását; magától is érti.

— (i7J) —