Vauge, Gilles: Értekezés a keresztény reménységről a lélek-tsüggedtsége, bizodalmatlansága, és felesleges félelme ellen (Béts, 1820) - 10.025
'—szinle bálványt alliinak fel szivekben, az igaz Isten helyébe, más hamisat helyheztetvén , az Istenről való balvélekedések által, minthogy az Isten egészen más, mint sem a’ mint ők képzelik magoknak. Mert jóllehet az Isten réghetetlen igaz, de am végheteleniil jó is. O ugyan meg bünteti vég- hetetleniil való igazságából, azokat, a’ kik gonoszságokat el nem hagyjak, de azomban meg is enged, véghetetlen jóságából, a’ hozzá igazán viszsza terüknek. — O büntet, és irgalmaz is, hanem azzal a’ külömbséggel, hogy nem örömest, és tsak azért büntet, mivel arra mikénszeritjük ötét, meg enged pedig, minthogy arra maga magától ösztönöztetik. „De vestro justus,“ úgy mond egy Sz. Atya : „de suo misericors.“— O nem magában, hanem mi bennünk talál alkalmatosságot igazságának gyakorlására , de ellenben nem másban, hanem önnön magában, és a’ jóságának véghetetlenségében találja fel irgalmasságának okait. Minthogy a’ bűnök megbotsátásában, és irgalmazásaban különösen szereti egész fényességében ki mutatni felséges mindenhatóságát , az Anyaszentegyháznak Pünkösd után való 10. Vasárnapra rendelt Imádsága értelme szerént. „Deus , qui omnipotentiam tuam parcendo maxime, et miserando manifestas.“ „O melly nagy az Úrnak irgalmassága , és az ö kegyelmessé- ge a’ hozzája térökhöz , mert nem lehetnek mindenek az emberben,“ a) az az: mert az emberek nem lehetnek tökélletesek, nem lehetnek hiba és vétek nélkül.“ — Azért mondja tovább az írás: „Az égnek a’ földtől való magassága szerént meg erösitette az ö irgalmasságát az ötét félökön. Melly távol vagyon a’ Napkelet a’ Napnyúgottól, olly meszsze vetette tőlünk a’ mi hamisságainkat. Mint az Atya a’ fiákon könyürül, úgy könyörült az 46 a) Jes. Sir. 17. <29,
