Kánonjog 19. (2017)
KÖNYVSZEMLE
128 KÖNYVSZEMLE szolgálja. Ennek a feladatnak a teljesítéséhez azonban szükséges az Egyház alapításától fogva folyamatosan egymásra épülő kánoni normák lehető legteljesebb - azok eredeti forrásainak jelentését is mérlegelő - elmzése és értelmezése.” Ezekkel a szavakkal vezeti be Szuromi Szabolcs Anzelm, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kánonjogi Posztgraduális Intézetének elnöke és egyúttal az egyetem rektora új kötetét, amelyben a Katolikus Egyház fegyelmi rendszerének stabilitását, a Trentói Zsinat reformja előtti különböző doktrinális és diszciplináris források hatásának folyamatos jelenlétét és szoros belső kapcsolatát mutatja be, a hatályos kánoni normarendszeren belül. Ehhez - a forrásértelmezési megalapozás után, a legjelentősebb egyházi intézmények - beleértve a szentségek kiszolgáltatását - működése kikristályosodási folyamatának elemzését használja fel. Az új kötetben, a Szerző legutóbbi években végzett intézmény- és forrástörténeti kutatásainak fényében elemzi az Egyház élő jogát és működésének pontos tartalmát. A munka tizenkettő fejezetre oszlik, melyek tematikájukban a két kánonjogtörténeti bevezető fejezet után követik a hatályos Kódex szerkezetét. A mü gazdag anyaga magában foglalja a jelenlegi egyházfegyelem és a korábbi jogforrások viszonyának összegzését (pp. 17-39); a latin kánonjog kodifikációjának folyamatát és hatását (pp. 40-58); a pátriárka és prímási tisztség latin egyházban betöltött szerepének normativ változásait (pp. 59-75); a keresztség kiszolgáltatására vonatkozó egyházfegyelem hatályos rendszerének kialakulásában szerepet játszó források és tartalmuk bemutatását (pp. 76-96); az Eucharisztia bemtatására vonatkozó latin liturgikus fegyelem változásait, hatályban lévő rendelkezéseit és annak forrás- és intézménytörténeti hátterét (pp. 97-120); a vegyes házasságokra vonatkozó latin tegyháfegyelem hatályos rendszerének eredeti forrásait (pp. 121-138); a betegek kenetére vonatkozó egyházfegyelem elveinek és teológiai, ill. kánoni tartalmának pontos letisztulását (pp. 139-162); a hét főbűn kánonhogi megitélését, különös tekintettel az Egyház szentségi és büntetőjogának kánonjogtörténeti forrásaira (pp. 163-183); az igazságosság és irgalmasság elvének én gyakorlatának megnyilvánulási formáját a kánonjogi rendszeren belül, az Egyház fegyelmi hagyománya tükrében (pp. 184-202); az Egyház anyagi javaira vonatkozó egyházfegyelem változásainak kánonjogtörténeti forrásait és kortárs hatását (pp. 203-221); a csoda szerepét az egyházi szenttéavatási eljárás fejlődésének és hatályos folyamatának rendszerében (pp. 222-237); végül egy korunkban kevésbé tárgyalt kérdéskört: az ereklyék tiszteletének fogalmát, fejlődésének forrásait és szigorú alapelveit (pp. 238-248). A kötet, annak ellenére, hogy egyes részterületek alapján vizsgálja a Katolikus Egyház hatályos egyetemes és partikuláris jogát, mégis átfogó képet ad a kánonjog mint önálló szakrális jogrendszer teljes spektrumáról, módszeréről és működéséről, valamint az eredeti források céljától és jelentésétől való elszakíthatatlan- ságáról (vö. pp. 17-39). Szükséges kiemelnünk a jelenlegi egyházfegyelem és a korábbi jogforrások viszonyának összegzését. Ebben a fejezetben a Szerző nagyon precíz analízisen keresztül mutatja be, hogy miért is elengedhetetlen az egyes korokban - egészen az ókeresztén kortól - megjelő fegyelmi források tartalmának, indokának és céljának pontos ismerete, ahhoz, hogy egy - akár teljesen új
