Kánonjog 17. (2015)
KÖNYVSZEMLE
KÖNYVSZEMLE 119 lelő értelmezése előmozdításának szándékával (vő. pl. ANDRES, D.J., Las formas de vida consagrada. Comentario teológico-jurídico al Código de Derecho Canónico, Madrid-Roma 2005; DE PAOLIS, V., La vita consacrata nella Chiesa [Facoltà di Diritto Canonico San Pio X; Manuali 4], Venezia 2010; FUSCO, R. - ROCCA, G., Nuove forme di vita consacrata, Cittr dei Vaticano 2010; SZUROMI, SZ.A., Obblighi e diritti dei membri degli istituti di vita consacrata, in Commentarium pro religiosis et missionaris 95 [2014] 57-67). Nyilvánvaló, hogy ezek a kötetek alapvetően a szerzetesjogi ismeretek minél szélesebb körű megismertetését tűzték ki célul. Ez különösen is fontos a jelenlegi időszakban, amikor Európa-szerte megfigyelhető a hagyományos szerzetesrendek hivatásszámának csökkenése, történelmi monostorok megszűnése, vagy egybeolvadása; de ezzel párhuzamosan a megszentelt élet új formáinak nagyszámú megjelenése és lépésről - lépésre történő intézményesülése. Ez a folyamat természetesen nemcsak Európát érinti, hanem világviszonylatban is megtapasztalható, más és más hangsúly- eltolódásokkal. Azok a hagyományos közösségek, amelyek továbbra is kiegyensúlyozott utánpótlással rendelkeznek, valamint a megerősödő új kezdeményezések rászorulnak az alapvető kánonjogi ismeretekre, éppen az alapító szándékához való hűség, a konkrét megszentelt életforma identitása megőrzésének a kötelezettsége, és így az egész Egyházon belül - annak javára - betöltött sajátos küldetés teljesítése érdekében. A klasszikus nagy kézikönyvek és kommentárok használata komoly teológiai és kánonjogi alapműveltséget kíván meg, amely elmondható az Egyházi Törvény- könyv szövegéről és az egyedi konstitúciók vagy statútumok szövegéről is. így egy olyan jogi összegzés, amely közérthetővé teszi a közösségek működéséhez elengedhetetlen szerkezeti felépítés, a kötelességek és jogok rendszerének, valamint a kompetencia határoknak és az egyes státuszoknak, továbbá az eljárásoknak a pontos meghatározását, kulcsfontosságú szerepet játszhat az intézmények kiegyensúlyozott életében, és egyúttal annak gyarapodását is szolgálhatja. Sajnos, az egyes jogszabályoknak a legutóbbi időben eluralkodó ún. „spirituális” értelmezése nem a fent említett célok megvalósulásának irányába hatott. Az Egyházi Törvénykönyv, a megszentelt élet intézményeire és az apostoli élet társaságaira kiadott további szentszéki jogszabályok, valamint az egyes intézmények saját joga nagyon gyakran csak töredékesen kerül át a gyakorlatba, amely számos esetben a közösségeken belüli feszültségekhez, az egyes jogcselekmények érvénytelenségéhez és az igazságosság alapvető kánoni elve érvényesülésének csorbulásához vezet. E mögött a legtöbbször a kánoni keretek és azok tényleges értelmének nem kellő ismerete húzódik meg, az azokat alkalmazó részéről. Az Olaszországi Szerzetesi Nagyobb Elöljárók Konferenciája által gondozott kötet éppen ezt a hiányosságot igyekszik pótolni, áttekinthető formában. Rögzíti a szerzetesi nagyobb elöljárók konferenciája, mint intézmény természetét és hatáskörét (pp. 11-14); kitér a kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális visszaélések kezelésére és eljárására (pp. 15-52); tárgyalja a közösségen belül felmerülő szenvedélybetegségek kezelésének kérdését (pp. 53-96); beszél a szegénységi fogadalomból következő kötelességekről és jogokról, valamint a közösség vagyonkeze
