Kánonjog 17. (2015)
KÖNYVSZEMLE
114 KÖNYVSZEMLE zösségtől, kulturális környezettől és történelmi korszaktól függ tehát, hogy szükségesnek ítéli-e meg az erre a fogalompárra irányuló reflexiót. A két princípiumnak a társadalomban való aktív jelenléte objektív módon elengedhetetlen az adott emberi közösség működőképességének fenntartásához. Erdő Péter rámutat, hogy mindez világosan jelzi a világ teremtett mivoltát, amely így hangsúlyosan kifejezi Isten létének nélkülözhetetlenségét az emberiség számára, aki által megalkotott és a valóságban jelenlévő szabályok kötelezik az emberi cselekvést. A kötet hét nagy egységre oszlik. Az elsőben a Szerző a kérdés időszerűségére világít rá, amit a legújabb kánonjogtörténeti kutatások vázlatával támaszt alá (1-7). AII. fejezet a bűn és a bűncselekmény fogalmának a katolikus teológián és az egyházjogon belüli fejlődését elemzi kilenc alpontban, amely az eddigi legrészletesebb elméleti alapvetését tartalmazza, a lehető legteljesebb horizonton bemutatott témának (9-74). AIII. fejezet a bűn és a bűncselekmény fogalmának leírására és értelmezésére teszi a hangsúlyt, az 1917-ben kihirdetett első Codex Iuris Canonici fegyelme és az ahhoz kötődő mértékadó szakirodalom alapján (75-77). A IV. fejezet már a hatályos Egyházi Törvénykönyv rendelkezéseinek tartalma felé fordul, elemezve a bűncselekmény fogalmának azon belül található leírását, normatív, objektív és szubjektív elemét (79-86). A büntetendő cselekmény elkövetőjének beszámíthatósága egyre hangsúlyosabbá váló egyedi területe a büntetőjogi rendszereknek, így a bűncselekmény kánoni értelemben történő megítélésének is. Ezen kérdéskör aprólékos analízisének szenteli a Szerző az V. fejezetet (87-114). Sajátos fejezet a VI., amely a büntetőjogon kívüli bűnök problematikájával foglalkozik a hatályos Egyházi Törvénykönyv tükrében, a szentségek, a szentelmények és az egyházi eljárások tekintetében (115-124). A Szerző nyolc világos és egyértelmű bekezdésben foglalja össze a kötetében bemutatott, elemzett és kiértékelt problémát, amely sajátos erkölcsi jogi, teológiai és kánonjogi vonatkozásokkal is rendelkezik egyaránt (125-128). Különösen is figyelemre méltó az Erdő Péter bíboros által a kötetben alkalmazott módszer, amely a biblikus és patrisztikus alapok, valamint a szentségtani kérdések folyamatos szem előtt tartásával, állandó teológiai jellegű reflexióját adja az egyes korszakokban megjelenő kánoni forrásoknak, jogalkotásnak, magyarázatoknak, következtetéseknek és jogalkalmazásnak. A Szerző behatóan elemzi a kánonjogtudomány legkiemelkedőbb egyházjogászainak álláspontját, Hostiensis érvelésétől kezdve (XIII. sz.) a XV-XVII. század nagy klasszikusain keresztül egészen napjainkig. Közülük feltétlenül meg kell említenünk Alfonso de Castro-t; Martin de Azpilcueta-t és Fransisco Suárez-t. Teszi ezt úgy, hogy határozottan megfogalmazza, a mindezek tükrében és kellő megfontoltsággal kialakított saját álláspontját. A kötet szerkezete kiegészül a rövidítések jegyzékével ( 129-130), valamint alapos bibliográfiával, amely a felhasznált irodalom (131-139) és a források felsorolására oszlik (141-143). Erdő Péter ezzel a tartalmában, módszerében és logikus tárgyalási technikájában letisztult munkájával újra kiemelkedő példáját adja nemcsak a kánonjogi irodalom története során felhalmozott értékek gazdagságának és nélkülözhetetlensé
