Kánonjog 16. (2014)
KÖNYVSZEMLE
KÖNYVSZEMLE 119 mosan fejlődő, sőt azokat erőteljesen befolyásoló - kánoni normarendszer tényleges jogi jellegét. Szükséges azonban mindennek kapcsán rögzítenünk, hogy a Katolikus Egyház büntetőjoga, azon túl, hogy saját jogon, az államtól függetlenül fennálló, kikristályosodott egyházi jogág, amely saját rendszerén belül büntetéseivel jóval szigorúbban ítéli meg az egyes büntetendő cselekményeket; jelentősen szerteágazóbb mint mindössze azon cselekmények büntetéseinek a szabályozása, amelyet az állam a civil társadalomra nézve súlyosan veszélyesként kezel. Ez ad különleges jelentőséget Artner Péter most megjelent kötetének, amely eredetileg habilitációs dolgozatként került benyújtásra a Pázmány Péter Katolikus Egyetem fakultási jogú Kánonjogi Intézetében. A mű nyolc fejezetre oszlik (I. Általános kérdések, 15-26; II. Teendők büntetendő cselekmények esetén, 27-52; III. A lelkipásztori gondoskodás különféle módjai, 53-121; IV. A büntető parancs, 122-128; V. Tényleges büntetések alkalmazása, 129-155; VI. A fegyelmi intézkedések és büntetések megszűnése, 156-173; VII. A büntetendő cselekmények távolabbi következményei, 174-194; VIII. Néhány különleges kérdés, 195-209). A felsorolt témák közül ki kell emelnünk az ún. előzetes vizsgálat kérdéskörének az elemzését (29-44). Ez nem magának a büntetőeljárásnak a része, hanem éppen arra szolgál, hogy az illetékes ordinárius felelősen el tudja dönteni, hogy elégséges és megalapozott gyanú áll-e fenn a büntetőeljárás megindításához. így az is nyilvánvaló, hogy ezen megelőző vizsgálat során sajátosan is ügyelni kell a vizsgált személy jó hírére, hiszen a bűnösség tényleges megállapítása majd a vizsgálatot esetlegesen követő büntetőeljárás során történik meg, vagyis önmagában az előzetes vizsgálat nem szükségesen eredményez büntetőeljárást, valamint büntetést. Ennek a rögzítésére azért is szükség van, mivel ezáltal érthetővé válik, hogy a bizonyítatlan, és tisztán az egyházi hatósághoz érkező információ vagy feljelentés miért nem eredményezhet automatikus állami bírósági eljárást, vagy annak a kezdeményezését. Más a helyzet akkor, ha a feljelentés, a konkrét - egyházilag és államilag is büntetendő - cselekmény kapcsán mindkét jogrendszer illetékes fórumán megtörténik, azaz párhuzamosan kezdődik meg az állami - az adott ország saját büntetőjoga által szabályozott - vizsgálat is. így világos kell, hogy legyen: az egyházi megelőző eljárás nem az eset eltusolására, „házon belüli megoldására”, a civil közösségre veszélyes cselekmény „eltitkolására” irányul, hanem éppen annak bizonyítására, hogy megalapozott-e a büntetőeljárás megindítása, amely során akár a bűnösség, akár az ártatlanság is kellő bizonyítást nyerhet. Jól látszik tehát, hogy az egyházi büntetőjog célja ezáltal teljesen egybeesik az állami büntetőjog alkalmazásának a céljával, azaz: az igazságosság helyreállítása, az elkövető megjobbítása, az okozott kár elhárítása és a további hasonló cselekmények megelőzése (vö. 1341. kánon). Ilyen szempontból külön kell értékelnünk a 94-99. oldalakat, amelyeken a Szerző a világi hatóság bevonásáról értekezik, utalva a 2012. évi C. tv. vonatkozó paragrafusaira. A fentiekhez hasonló értéke a jelen munkának a Hittani Kongregációnak fenntartott esetek bemutatása ( 195-200), hiszen ezek azok a büntetendő cselekmények, amelyek között találhatjuk azon legsúlyosabb büntetendő cselekményeket, me-
