Kánonjog 15. (2013)

TANULMÁNYOK - Kuminetz Géza: A katolikus lelkipásztor ökumenikus érzékenysége és kánonjogi garanciái

A KATOLIKUS LELKIPÁSZTOR ÖKUMENIKUS ÉRZÉKENYSÉGE ÉS KÁNONJOGI GARANCIÁI 53

A katolikus egyház abban a tudatban él és végzi tevékenységét, hogy megőrizte a hittartalom és a kegyelmi eszközök Krisztus által átadott egészét, illetve az apostoli utódlás révén törvényes pásztorok munkálkodásának eredménye a fegyelem rendje, vagyis az egyház jogrendje. S ezekhez viszonyítva állapítja meg más krisztushívő közösségeknek az egységre vonatkozó helyét. Ezért beszél az egyházhoz tartozás különböző fokozatairól. Nem azonosítja magát az egész egyházzal, hiszen abba minden érvényesen megkeresztelt hívő bele tartozik. Ugyanakkor állítja, hogy benne áll fenn Krisztus egy, szent, katolikus és apostoli egyháza.

A katolikus egyház úgy gondolja, hogy Krisztus az egyházát látható és sajátos identitással rendelkező közösségként alapította meg, melyben a szociális kapocs lényegi elem, s amelyben „ajognak (...) is rendező, összetartó szerepe van, tehát a jogegyház létesülése teljesen megfelel Krisztus elgondolásának és akaratának. Külsőleg tehát hasonlít az egyház is a többi társadalmi alakulathoz. A jog és ennek megszemélyesülése, a tekintély, a felületes szemlélő előtt éppúgy viszonyulnak az egyház tagjaihoz, mint a profán alakulatoknál. Ebben a jogi külsőben jelenik meg az egyház emberi mivolta. A vándorló hívek emberek, a bukott emberi természet birtokosai, akiket csak a jog eszközeivel lehet egyesíteni és összetartani”.10 11 Ez a jogrend arra hivatott, hogy egyesítse Krisztussal híveit. Krisztus pedig minden hívével személyes kapcsolatban van, mindegyiknek személyes javát akarja." Az egyház nem akar senki mást, sem embert, sem más hatalmat a maga szolgaságába hajtani, de ő maga sem hajlandó más hatalom szolgájává válni. Ezért a maga közösségi élete és az életrendjét kifejező és fenntartani hivatott jogrendje ún. elsődlegesjogrend, vagyis a maga nemében közvetlen isteni akaratra megy vissza, tehát nem az állam jogrendje legitimálja. Ez a nemzetek felettiség és önálló jogrend sok konfliktus forrása a másik elsődleges jogrend, az állam részéről, mely nehezen visel el testében olyan részt, ami a vallás dolgában nem ismeri el teljes kompetenciáját. Mégis, ez jelenti azt a szabadságot, ami szükséges a missziós parancs megvalósításához, az üzenet csorbítatlan őrzéséhez és közvetítéséhez. A tekintély feladata tehát az, hogy megtartson az úton, megőrizze a tanítványi voltot, sőt, hogy tökéletesítse a szenteket. Érvényes, bár különböző értelemben a veritas, non auctoritas farit legem és az auctoritas, non veritas farit legem elve. Sokszor kell ugyanis úgy dönteni, hogy a valós, tehát jogos alternatívák közül csak egyet lehet jogerővel felruházni. Ám fő eszköze nem a kényszer, hanem a tanítás, a megszentelés, a tanács. Kényszerítése is végső esetben abban merül ki, hogy kizárja a közösségből azokat, akik figyelmeztetés után sem hajlandók visszatérni az Útra, az Igazsághoz és az Élethez. A jogrend tehát az emberi kapcsolatokról, akár az ember Istennel való kapcsolatáról is valami lényegeset árul el, fejez ki. Nem teremt, nem alkot, hanem a felismert értéket védi, annak megvalósítását mozdítja elő.

A katolikus egyház úgy véli továbbá, hogy a krisztushívői méltóság kellő betöltéséhez egyszerre kell alkalmaznia és érvényesítenie a három normatív rendet, az erkölcs, a jog és az illendőség rendjének szabályait, illetve minden intézményt,

10 HORVÁTH, S., A pápaság mint a vándoregyház világossága és erőssége, 11.

11 Vö. HORVÁTH S., Krisztus királysága, 71.