Kánonjog 12. (2010)
TANULMÁNYOK - Erdő Péter: A bűn és a bűncselekmény - Két alapvető fogalom viszonya az egyházi jog tükrében - I. rész
24 Erdő Péter A bűn és a bűncselekmény dinamikája szempontjából az egyházjog történetén belül fontos az erkölcsi tanítás egyre pontosabb kikristályosodása, a bűn feloldo- zásának, a bűnbánat szentségének gyakorlati alakulása, ezzel összefüggésben - de nem teljesen azonos értelemben - a külső, látható egyházi vezeklési fegyelem fejlődése, majd jelentöségvesztése, valamint a szó szoros értelmében vett egyházi büntetőjog kibontakozása. Az ókor vezeklési fegyelme a nyilvános, súlyos bűn elkövetőjének a közösség életéből, főként az Eucharisztia közösségéből (a teljes szentmisén való jelenlét, áldozás) való kizárásán alapult. A bűnbánót meghatározott idő és külső vezeklési (bűnbánati) cselekmények elvégzése után „oldozták fel”, bocsátották vissza az eucharisztikus közösségbe. Az egyházi jogszabály első, saját elnevezése a kanón is eredetileg vezeklési szabályt jelentett25. Ha az első keresztény nemzedékeket tartjuk szem előtt, világosan kitűnik, hogy „Krisztus törvénye”-a tízparancsolattal és az Ószövetségnek azzal az erkölcsi lényegével együtt, amely szinte a „főparancsban” (Mt 22,34-40) foglalható össze — alkotta a keresztény ember viselkedése számára a legfontosabb szabályok forrását. Ezek alapján a normák alapján fejlődtek ki a vezeklési szabályok és a bünbánattartás zsinati szabályai. Ilyen szabályok jelennek meg az álapostoli iratokban (pl. a Didascaliában 240 körül), a püspökök kánoni (egyházfegyelmi) leveleiben, a zsinatok rendelkezéseiben (kánonjaiban). A IV. századra ilyen jogszabályi szinten is megszilárdul a vezeklési fegyelem. Ugyanakkor szűkösebbek a forrásaink a titokban maradt bűnök megvallására és az alóluk való fel- oldozásra nézve. Mindenesetre a kései ókor meghozza a titkos bűnvallomáson és a titkos vezek- lésen alapuló íulgyónás gyakorlatát is. Nektariosz konstantinápolyi pátriárka például már 391-ben megszüntette - saját városára nézve - a nyilvános vezeklést kiszabó penitenciárius presbiter intézményét. A korai középkorban, főként a brit szigeteken, de másutt is Európában a vezeklési könyvek {libripaenitentiales) új típusai terjednek el, melyekben a szabályok nem régi zsinatok rendelkezésein, vagy pápai, illetve püspöki döntéseken alapulnak, hanem a — gyakran álnéven dolgozó vagy ismeretlen — szerző (többnyire papok, szerzetesek) belátásán, méltányosság-érzékén és bibliaértelmezésén. Nem kevés az áthallás ezek közt a művek és a kelta és germán népek szokásjoga között. Különösen a vezeklési cselekmények átválthatósága bizonyos „bánatpénz” vagy adomány lerovására mutat erős hasonlóságot a kor világi jogéletével. Ezeknek a könyveknek26 a használói mindenesetre nem külső fórumon egyházi büntetést kiszabó püspökök, hanem inkább gyóntató papok, akik a vezeklést (az elégtételt) kell, hogy meghatározzák. A korai középkorban a fülgyónás gyakorlata jelentősen eltért a maitól, ugyanis a titkos bűnvallomást (gyónást) a vezeklés kiszabása, majd elvégzése követte. Csak ezután került sor a feloldozásra. 25 Vö. SCHWARZ, E., Die Kanonessammlungeii der alten Reichskirche, in Zeitschrift der Savigny-Stiftung fiir Rechtsgeschichte, Kanonistische Abteilung 25 (1936) 18-20. 26 A műfajról lásd pl. ERDŐ, P., Die Quellen des Kirchenrechts. Eine geschichtliche Einfiihrung (Adnotationes in ius canonicum 23), Frankfurt am Main 2002. 58-67, 69-71, 86-89.
