Kánonjog 11. (2009)

KÖNYVSZEMLE

Könyvszemle

127

KUMINETZ, G., A kiengesztelődés szentségei (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae 11/3), Szent István Társulat, Budapest 2008, 423 pp.

Kuminetz Géza, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kánonjogi Posztgraduális Intézet tanszékvezető tanára és ugyanezen egyetem Hittudományi Karának dékánja; valamint a Központi Papnevelő Intézet rektora, legújabb kötetében a kiengesztelődés szentségeire, azaz a bűnbocsánat szentségére és a betegek kenetére vonatkozó hatályos egyházfegyelmet dolgozta fel, amely az egyház mindennapos szentségkiszolgáltató életének fontos, de a magyar szakirodalomban kevésbé tárgyalt területe.

Felépítését tekintve a mű három nagy egységre és a függelékekre bomlik. Az első fejezet a bűnbánattartás erényéről és a kiengesztelődés szentségéről való előzetes megfontolásokat vázolja (19-47); a második fejezet részletesen vizsgálja a kérdéskör hatályos kánonjogi előírásait (48-362), kitérve a bünbocsánat szentségére (51-335), a bűnbánattartás egyéb módjaira (335-343), és a búcsúkra (344-362); végül a harmadik fejezet a betegek kenetére vonatkozó normákat mutatja be (363-399).

Az egyház bűnbánati fegyelme az egyháztörténelem minden egyes időszakának homlokterében helyezkedett el, hiszen sajátosan is kötődik Krisztus megváltó tettéhez. Végigtekintve az egyes korok bűnbánati előírásain, látható az első néhány évszázad egyházi íróinak a törekvése a keresztség után elkövetett bűnök és azok megbocsátási lehetőségének a tisztázására, valamint a halált hozó és a nem halált hozó bűnök meghatározására. Jelentős változást eredményez a 7-8. század, amely a gyakori gyónás és a lelkivezetés, mint az erkölcsösebb élet elérési eszközének elterjedését hozza Európában. A szentgyónás és a hívő lelki üdvössége szoros kapcsolatban van egymással, ezért az érett középkori zsinatok egyre erőteljes- ebben hangsúlyozzák a gyónás és a betegek kenetének a fontosságát a halálra való felkészülésben. Ebbe a folyamatba illeszkedik a IV. Lateráni Zsinat (1215) rendelkezése a halálveszélyben történő kötelező szentgyónásról. Az extrema unctio is a 13. században került részletes kifejtésre, a II. Lyoni Zsinaton (1274). A középkorban számos kiemelkedő teológus foglalkozott az egyház kiengesztelődés szentségeivel kapcsolatos szentségtani és fegyelmi álláspontjának elemzésével. Külön említést érdemel Rabanus Maurus, Huguccio, Liège-i Alger, Alexander Halensis, Albertus Magnus, Aquinói Szt. Tamás és XI. Benedek pápa (1303-1304). A Trienti Zsinat (1545-1563) pedig, a szentségekkel kapcsolatos egyházi tanítás rendszerezésével és világos kifejtésével összefoglalta az addigi egyházi véleményt, illetve pontosan és aprólékosan szabályozta az egyház bűnbánati fegyelmét (vö. XIV. ülésszak). Nem véletlen tehát, hogy Kuminetz Géza munkájának első függelékében a Trienti Zsinatnak a bűnbánat szentségéről és a betegek kenetéről elfogadott kánonjait olvashatjuk, magyar fordításban (400-402). A Szerző ezután illesztette be a kiengesztelődés szentségeivel kapcsolatos, különböző tekintélyű dogmatikai álláspontok felsorolását Schütz Antal nyomán (403-404). A harmadik függelékben az egyes erények, a tízparancsolat, az Anyaszentegyház öt