Kánonjog 11. (2009)
KÖNYVSZEMLE
KÖNYVSZEMLE 125 Rechtsnormen). Előadásában a bíboros utalt a kánonjog, mint szent jog (ius sacrum) sajátosságaira és az apostoli korig visszanyúló fegyelmi tradíció egységességére. A kánonjogtörténet vizsgálata, oktatása és kutatása tehát nem pusztán az egyes egyháztörténeti korszakokról szolgál további ismeretekkel, hanem elengedhetetlen biztos alapja a katolikus egyház hatályos joga megértésének. Éppen ezért, kiemelkedő jelentőségű Erdő Péter egyházi jogforrások történetéről írt munkájának új, olasz nyelvű megjelenése. A kötet először magyar nyelven látott napvilágot 1998-ban, Az egyházjog forrásai. Történeti bevezetés címmel (Egyház és jog 3 = Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici de Petro Pázmány nominatae I/l ), amely a hazai kánonjogász képzés forrástörténeti stúdiumának alapkönyve lett a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Az újabb tudományos eredmények beillesztésével 2002-ben németül publikálta a Szerző forrástörténeti kézikönyvét Frankfurt am Main-ban (Die Quellen des Kirchenrechts. Eine geschichtliche Einführung [Adnotationes in ius canonicum 23]). Az eltel évek további kutatásai, szövegkiadásai és publikációi, valamint a széles nemzetközi érdeklődés, arra indította a Szerzőt, hogy elkészítse hiánypótló kézikönyvének átdolgozott kiadását, olasz nyelven. A kötet az új, és dinamikusan fejlődő velencei Studium Generale Marcianum sorozatában jelent meg. Annak ellenére, hogy a szakirodalom az elmúlt években több átfogó kánonjogtörténeti munkával gazdagodott (vö. pl. FERME, B.E., Introduction to the History of the Sources of Canon Law, Montréal 2007; GAUDEMET, J., Formation du droit canonique et gouvernement de l’Eglise de l’antiquité à l’âge classique, Strasbourg 2008; Lefebvre-TEILLARD, K., Autour de l'enfant: Du droit canonique et romain médiéval au Code Civil de 1804, Leiden-Boston Mass. 2008,), a kánonjogi fakultások hagyományos oktatási tematikájának és tárgyalási metódusának (vö. A.M. STICKLER, Historia iuris canonici latini. Historia fontium, Torino 1950) továbbra is Erdő Péter munkája felel meg maradéktalanul. A Szerző a témához képest gördülékeny, de informatív stílusban, Stickler (|2007) művétől részben eltérő struktúrában mutatja be a források kialakulását, szerkezetét, megjelölve a legjobb kritikai, vagy diplomatikai kiadásukat, valamint a legfontosabb szakirodalmat. Felépítését tekintve a könyv kronologikus, azon belül szisztematikus rendben, hat fejezetre bontva tárgyalja anyagát. A kötetet az egyházjog forrásaival kapcsolatos terminológiai megalapozás vezeti be (11-16). Ezt követi első fejezetként a ius antiquum időszakának áttekintése, azaz a Gratianus előtti források számbavétele és jellemzése három fejezetben, amely magába foglalja a pszeudo apostoli gyűjtemények és régi zsinati gyűjtemények korát (17-39), a korai középkori gyűjteményeket (41-69) és a Karoling refonn időszakát (71-103). Ezután kerül sorra a klasszikus kánonjog idejének tárgyalása (a Decretum Gratiani-töl [1140] a Trentói Zsinatig [1545-1563]) [105-135]. Az ötödik fejezet a trentói egyházjog korát tárgyalja a kodifikációig (137-149), végül a hatodik a kodifikációk korát ismerteti (151-164), általános eligazítást nyújtva az 1917-ben és az 1983-ban kihirdetett Codex iuris canonici, illetve a Codex canonum ecclesiarum orientalium megszerkesztésének indokairól és körülményeiről. A munka figyelmet szentel a részleges egyházjog forrásai ismertetésének, különös tekintettel Magyarországra.
