Kánonjog 9. (2007)
TANULMÁNYOK - Kuminetz Géza: A klerikusi hovatartozás, vagyis az inkardinációra vonatkozó jogalkotás az Egyházi Törvénykönyvben
A KLERIKUSI HOVATARTOZÁS 29 lességét megállapítja, s szükségletei szerint szolgáltatja ki. Ebből adódóan a papság nem személyi kiváltság, hanem a lelkek üdve szükségletei szerint kell kiszolgáltatni. Ez azt jelenti, hogy csakis akkor szabad felszentelni valakit az alkalmasságán túl, ha a lelkeknek szüksége van erre a szolgálatra. A szent rend felvétele tehát nem alanyi joga hívőnek, szemben a többi szentség vételével (kellő felkészültség esetén). További szempont, hogy a klerikusi élet nem átmeneti állapot, nem meghatározott időre szóló kötelezettség vállalás, mint mondjuk egy társulásban való tevékenykedés, hanem a hivatás életre szóló és visszavonhatatlan megbízás, amennyiben azt az egyházi hatóság jóváhagyta, azaz a jelöltet alkalmasnak tartotta és a püspök őt felszentelte. Az inkardináció jogintézményét7 ugyanakkor a szent rend természetén túl még más sajátos körülmények is alakították a történelem során, így a pasztoráció szervezettségének elve, a klerikusi élet sajátos fegyelme megtartásának az elve, végül a klerikus tisztes ellátásának elve. A kereszténység terjedésével óhatatlanul együtt járt a területiség elvének egyre erőteljesebb érvényesülése, valamint a különböző egyházi hivatalok kialakulása, differenciálódása. Már nem vándorprédikátorok szervezték a közösség életét, hanem saját pásztorok, akik feleltek a rájuk bízott nyájért. Ilyen viszonyok között egyenesen zavaróvá vált a kóbor klerikusok megjelenése, illetve pásztori tevékenysége. Minthogy az eredeti bűn következményei továbbra is erőteljesen érvényesülhetnek a keresztények életében is, s a klerikusi tevékenység akkor lesz igazán gyümölcsöző, ha a pásztorok valóban szent életre törekszenek, ezért van kiemelt szükség a klerikusi státusz fegyelmének biztosítására, védelmére. A tisztes ellátás tekintetében pedig azt kell mondanunk, hogy az első időkben a pásztorok folytatták a felszentelés után is világi foglalkozásukat megélhetésük miatt.8 Később azonban a szolgálat teljes embert igényelt, s a közösség gondoskodott pásztoráról, illetve a püspök a klérusáról. A kánoni jogrendben a fentiek alapján nyilvánvaló alapelv, hogy minden klerikusnak inkardinálva kell lennie vagy egy részegyházba, vagy egy személyi prelatúrába, vagy a megszentelt élet valamely intézményébe, vagy valamilyen erre jogosult társaságba. Ez azt jelenti, hogy nem lehetséges elöljáró nélküli, vagyis kóbor klerikus (clericus vagus seu acephalus). Az inkardináció tehát az a jog- intézmény, melynek révén a klerikus valamely részegyház, vagy személyi prelatúra, illetve a megszentelt élet valamely intézménye vagy egy erre jogosult társaság klérusának tagja lesz, s ezzel sajátos jogi hovatartozást nyer. I. AZ INKARDINÁCIÓ, MINT JOGINTÉZMÉNY CÉLJA Az inkardináció nemcsak egy jogintézmény, hanem egyúttal jogcselekmény és kötelékek sajátos rendszere, vagyis sajátos jogviszonyrendszer is. De talán úgy is fogalmazhatunk, hogy ennek a jogintézménynek a tartalma egy sajátos jogvi7 Jogintézményen „azt a jogi alakzatot értjük, amit egy meghatározott tárgyra vonatkozó törvényegyüttes hoz létre”, vö. ERDÓ P., Egyházjog (Szent István kézikönyvek 7), Budapest 2005.4 124. 8 Vö. SIPOS, I., Katolikus egyházjog, Pécs 1943. 30.
