Kánonjog 9. (2007)

KÖNYVSZEMLE

Könyvszemle

143

könyvét. A kötet előzménye az 1990-ben a Pápai Gergely Egyetem kiadásában napvilágot látott latin nyelvű munkája, Introductio in historiam scientiae canonicae. Praenotanda ad Codicem címmel, valamint az olasz nyelvű Storia della scienza del diritto canonico. Una introduzione (Róma 1999.).

Szerkezetét tekintve az újonnan megjelent német változat a kánonjogi tudománytörténet mibenlétét és helyét tisztázó bevezető után (23-28) a klasszikus kánonjogtörténeti korszakbeosztást követve tárgyalja az egyes időszakok kánonjogászainak tudományos metódusát, interpretációját és eredményeit, hét fejezetben. Először a patrisztikus kortól a gregoriánus reform végéig terjedő korszakot vázolja (29-48), majd a Decretum Gratiani és a hozzákapcsolódó irodalom bemutatásával áttér a klasszikus kánonjog idejére (49-82). Ez a rész az egyik legkiemelkedőbb értéke a kötetnek. Általánosságban is elmondható, hogy a Szerző különösen is hangsúlyt helyez a kánonjog „aranykorának” az elemzésére, amely időszak irodalma a legnagyobb befolyást gyakorolta mind a késő középkori, mind az újkori kánonjogi gondolkodásra, gondoljunk csak Ioannes Teutonicus, Paucapalea, Stephanus Tomacensis, Huguccio, Bartholomaeus Brixiensis, Bemardus Parmensis, Bemardus Papiensis vagy éppen Penaforti Szent Raimund munkájára. Ide sorolható a III. fejezet is, ami a Decretales Gregorii IX-tói az 1348-ig terjedő időszakkal foglalkozik (83-100). Ezt követi a posztklasszikus kor (101-120) és a Trienti Zsinat periódusa (121-135), majd a francia forradalomtól a Codex iuris canonic\-\g tartó tudománytörténeti áttekintés (136-148), végül pedig a kodifikált kánonjog kora (149-168). A VII. fejezet után kapott helyet a Kirchenrechtliche Bibliothek sorozat egyik szerkesztőjének, Lüdger Müller professzornak a kánonjogi tudománytörténet művelésének jelentősebb szerzőiről és műveiről összeállított tanulmánya (Geschichte der Kirchenrechtswissenschaft - Rückblick und Ausblick, 169-175). A kötet a kánonjogtudomány egyes területeiről és különböző korszakokból kiválasztott forrásszemelvényeket, valamint a középkori kánonjogi irodalom idézési módját tartalmazó tizennégy appendixszel zárul (177-196).

Külön méltatást érdemel - a már említett - Decretum Gratiani-xeX foglalkozó szakasz (49-54), továbbá a dekretisztika (54-55), a glosszaapparátusok (56-58, 71-74, 87-90) és a summák kialakulását, illetve a posztklassikus időszak joggyakorlatában használt segédkönyveket bemutató részek (59-65, 112-120). A Szerző a legújabb szövegkritikai publikációk alapján vizsgálja a különböző auktorok által használt tárgyalási és interpretációs metódust, valamint külön kitér az egyes iskolák (bolognai, párizsi és az angol-normann) karakterisztikumaira. Ez azért is fontos, mivel az utóbbi évek ius commune kutatásainak az eredményei, egyre világosabban alátámasztják, hogy az oktatásban használt jogi művek folyamatosan bővültek, lépésről-lépésre beépítve a szövegbe a változó oktatói hangsúlyokat. így meghatározó szerepet kap maga az iskola is, amit egy mester tanítványi köre képez, illetve az azon belül létező vélemények elfogadása vagy éppen elutasítása, egy-egy interpretációs megoldással kapcsolatban.

Előremutató a kötet VII. fejezete (Seit der Promulgation des Codex Iuris Canonici, 149-168), amely a kortárs kánonjogtudományt, annak műhelyeit, publikációs és más, tudományos eszmecserére alkalmas fómmait elemzi, melynek