Kánonjog 8. (2006)
KÖZLEMÉNYEK - Csordás Eörs: A penitenciárius kanonok szerepe az egyház jogrendjében
88 Közlemények elsődlegesen kolostori egyház volt, ahol az apátok nem minden esetben voltak egyúttal püspökök is. Ennek megfelelően a szigetek egyházára jellemző volt a monasztikus lelkiség. A bünbánattal kapcsolatban ez annyit jelentett, hogy a világi hívek is rendszeresen tartottak bűnbánatot, mégpedig úgy, hogy a mindennapi bűnökkel kapcsolatban is kérték az egyház, a pap közreműködését. Nyilvánvaló, hogy ezt az igényt egy püspök vagy egy apát egyedül már képtelen volt kielégíteni. A papok tehát rendszeresen közreműködtek a lelkivezetésben. A paptól való segítségkérés eleinte csak annyit jelentett, hogy a bűnbánó a pap elé járult „interrogare debitum poenitentiae", azaz megfelelő elégtételt kért.54 Ahhoz, hogy a pap meg tudja ítélni, milyen elégtételt rójon ki, a dolog természeténél fogva tudnia kellett, milyen bűnökről van szó. Vagyis az elégtétel kiszabását megelőzte a bűnbevallás, a konfesszió. Az elégtétel kiszabásához segítséget nyújtottak a híres Penitenciális Könyvek. Ezekben eleinte a vezeklés egyértelműen a buzgó imádsággal egybekötött böjt volt. A böjt különböző fokozatát jelentette a bizonyos ételektől és italoktól való megtartóztatás, hústól és alkoholtól való megvonás, az étel mennyiségének korlátozása, „kenyéren és vízen” való vezeklés, esetleg meghatározott napon vagy napokon a koplalás. A bűn nagyságától függően hosszabb-rövidebb ideig tartó böjtöt rendeltek el. A bűnbánók magas életkora vagy egészségi állapota gyakran megkövetelte a böjtölés átváltását. A leggyakoribb redemptio vagyis kiváltás az volt, amikor alamizsnával váltották ki a böjtölést. Egészséges fiatalok esetében a zarándoklat vállalása is számításba jöhetett. Egészen különösen nagy vétek esetében a kolostorba lépés is előfordult. A középkorra nagyon jellemző az önostorozás, amelynek már az 5. századtól van írásos nyoma. Egyes zsinatok tiltakoztak ugyan a redemptio ellen55, de lassan, a később szerkesztett penitenciális könyvek, már eleve tartalmazták a kiváltás lehetőségét is, mert az eredeti elégtételt „túl szigorúnak és nehéznek” tartották.56 Bár sokan laxizmussal vádolták a kiváltás gyakorlatát, ám a valóságban nagyobb jelentőséget kaptak a körülmények, az egyén lelkiállapota és a nagy elégtételek helyett jobban ügyeltek a realitásokra, egy-egy népcsoport adott kultúrszintjének megfelelően. A lelkiségnek ezt az irányzatát az északi misszionáriusok hamar elterjesztették a kontinensen. Ámbátor eleinte a zsinatok még tiltakoztak az ilyen magán bűnbánat, a gyónás eme fajtájának a bevezetése ellen, sőt a világi hatalom segítségét kérték a régi bűnbánati fegyelem visszaállításához, de jól tudjuk, sikertelenül. A bűnbánati fegyelem itt leírt formája óhatatlanul elindult diadalútján.57 A nyilvános bűnbánat már a 6. században ritkaság számba ment, de - amint a reformzsinatok panaszkodnak - a 8. században a kontinensről teljesen eltűnt. A „privát” gyónás lép előtérbe, amint ez a szóhasználatból is kiderül. A gyónás (confessio) már nem csak a bünbevallástjelentette, hanem az elégtétel kiszabását és a szentségi feloldo- zást is. Mivel ez egy aktusban történt, a szentgyónásban megváltozik a sorrend: az első a bűnbevallás, ezt követi ugyan az elégtétel kirovása, ám annak teljesítése a feloldozás, azaz az eucharisztikus közösségbe történő visszafogadás utánra ma54 Vö. POSCHMANN, B., Buße und Letzte Ölung, 75. 55 Vö. Cloveshove-i Zsinat (747) in Mansi XII. 403. 56 Paenitentiale Bedae, c. 11. 57 Conc. Chalon c. 25, Conc. Tours c. 3.
