Kánonjog 7. (2005)
KÖZLEMÉNYEK - Tóth Ferenc: A Keleti Liturgikus Instrukció és a magyar gyakorlat
94 Közlemények 7. A házasságkötés papi megáldása A keleti jog jellegzetessége, hogy nemcsak a házasságkötés szent rítusának kötelezettségét írja elő, ahogyan ezt a latin kódex az 1108. kánonja is teszi, hanem ezen felül annak pap által történő megáldását érvényességi feltételként írja elő a 828. kánonjában.12 A liturgikus utasítás meghatározása szerint „(...) áldást adni annyit jelent, mint papi megszentelő hatalmának erejében a szentség valódi kiszolgáltatójaként működni azon célból, hogy a jegyeseket Isten egyesítse, Krisztus és az Egyház közötti felbonthatatlan jegyesség képmására, s hogy a szentségi kegyelem által egymásnak szent elődjenek." Mindkét kódex13 ugyan abban az értelemben határozza meg, hogy a helyi hierarcha és paróchus, illetve a helyi ordinárius és plébános területén belül érvényesen működik közre a házasságkötésnél, ha legalább a jegyesek egyike a sajátjogú egyházához tartozik. A CCEO 830. kánon 1. §. kimondja továbbá, hogy ezt a hatalmat saját területének határain belül, konkrét esetben továbbadhatja olyan papnak, akár latin szertartásúnak is, aki nem tartozik az ő sajátjogú egyházához. Az instrukció megemlíti a CIC 1111. kán. 1. §. alapján, hogy a latin helyi Ordinárius vagy plébános szintén meghatalmazhat keleti katolikus papot, hogy közreműködjön latin hívő házasságkötésénél és megáldja azt. Mindig szükséges azonban figyelembe venni, jegyzi meg az instrukció, hogy a házasságkötés megengedettségi feltétele, hogy azt a jegyesek, vagy interrituális esetben, a felek egyikének rítusában kell kiszolgáltatni. Ezért a jegyesek hovatartozásától eltérő más rítusban való kiszolgáltatás tilos, de egyes esetekben az Apostoli Szentszéktől felmentés nyerhető. A CCEO 831. kán. 2. §. főszabályként továbbá előírja, hogy a házasságot a vőlegény paróchusa előtt kell megkötni. Ettől való eltérésre lehetőséget adhat a részleges jog, vagy valamely megfelelő ok.14 A CIC 1115. kánonja szerint a menyasszony és a vőlegény plébánosa egyaránt illetékes az esketésre. Azonban mindkét kódexből elmaradt, a korábbi szabályoktól eltérően, a vegyes rítusú esetekre való kifejezett utalás. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 1974-ben kiadott, a vegyes rítusú házasságkötésekre vonatkozó rendelkezése ilyen esetben a megengedett esketés feltételeként a vőlegény paróchusát rendelte illetékesnek. A hatályos normák gyakorlati megközelítése azonban arra vezet, hogy a keleti kódex sem zárja ki a menyasszony paróchusa/plébánosa előtti megengedett házasságkötést. Ehhez jogos ok fennállása is elegendő, amely adott esetben lehet akár a felek megalapozott óhaja is. Ennek figyelembevétele egyszerűsítheti az illetékességre vonatkozó előírások alkalmazását, azonban fontos feladatot ró a részleges jogalkotásra. Hiszen ennek kell garantálnia, hogy ne váljon egyoldalúvá vagy hátrányossá a kialakítandó gyakorlat. 12 A papi áldás házasságkötésnél betöltött szerepéhez vö. SZABÓ P., Papi áldás a házasság szentségénél, in Athanasiana füzetek, VIII. Nyíregyháza 2003. 5-28. 13 CCEO 829. kán. 1. §.; CIC 1109. kán. 14 A hazánkban lévő gyakorlat értékeléséhez vö. HOLLÓS J., Jegyzetek a Kelti Egyháza Törvény- könyvéhez, II. Téglás [2003] 183-184. SZABÓ P., A vegyes rítusú házasságkötéseknél illetékes paróchusra vonatkozó hatályos norma a korábbi szabályozás tükrében, in Athanasiana 10 (2000) 57-69.