Kánonjog 6. (2004)
TANULMÁNYOK - Erdő Péter: A "LEX" szó jelentése az ókori kánonjogban (III-VII. század)
24 Erdő Péter III. Következtetés: A „lex” szó használatának sajátosságai az ÓKORI KÁNONJOGBAN A „lex” szó az első hét évszázad kánonjogában a fentiek szerint számos eltérő jelentéssel rendelkezett. A szó használatának módját illetően azonban három alapvető megfigyelést tehetünk: 1. A „lex” szó használatának első módja megfelel a szó általános köznyelvi vagy keresztény köznyelvi, illetve retorikai vagy jogi szaknyelvi értelmének. így a „lex” jelenti pl. a Pentateuchust, az Ószövetséget vagy az egész Szentírást, az erkölcsi szabályt, vagy akár - mint a 453-as Angers-i Zsinat kapcsán kiadott levélben - a császár törvényét, mely a világi jog más formáitól különbözik. 2. A szó használatának második módja az olyan átvitel, mely folytatja és kiterjeszti a régi terminológiát, különösen a köznyelvi, illetve a nem annyira szoros értelemben jogászi, mint inkább retorikai jelentéseket, és a kánoni jog intézményeire alkalmazza őket. így az Egyház saját jogszabályai - például a 315-ös Arles-i Zsinat 9. kánonjában és Szilveszter pápához intézett levelében, a 325-ös Níceai Zsinat 13. kánonjának latin fordításaiban és valószínűleg a 380-as Zaragozai Zsinat 6. kánonjában is - „leges” néven fordulnak elő. Hasonlóan „leges”-nek mondják a kötelezettségeket, rendelkezéseket vagy magát az Egyházban lévő kormányzati hatalmat, például Siricius pápa Himeriushoz címzett levelében (385), ahol a papi önmegtartóztatást előíró szentírási rendelkezésre az „insolubilis lex” elnevezést találjuk, vagy az 546-os Léridai Zsinat 3. kánonjában, ahol a „lex dioecesana” kifejezés fordul elő, illetve a 638-as VI. Toledói Zsinaton, amely a „leges paenitentiae" megjelölést használja. Talán akkor is az általános keresztény terminológia valamilyen kiterjesztéséről lehet szó, amikor az általunk vizsgált időszak vége felé a „leges divinae” kifejezést az Ószövetségnek a tízparancsolaton kívüli fegyelmi előírásaira használják, amelyeket az Egyházban közvetlenül vagy legalább kötelező példa módjára hatályosaknak tartanak. Erre a szóhasználatra lehet példa a 633-as IV. Toledói Zsinat 20. kánonja. 3. A „lex” szó használatának harmadik módja, mely a IV. század végétől fogva a leggyakoribb, a szembeállítás, vagyis a szó szinte szakkifejezésszerű használata a római jogi vagy általában véve világi jogi szabályokra ezeknek a kánoni jog előírásaitól való megkülönböztetése céljából. Ez a terminológiai szembeállítás a kor bizonyos világi jogi szövegeiben is megfigyelhető. A fenti áttekintés alapján felmerül a kérdés: miért sokkal jellemzőbb a „lex” szó kánonjogi használatában a szembeállítás, mint az átvétel, illetve névátvitel, amikor pedig a világi jogszabályok számos más műfajának nevét (pl. constitutio, statutum, decretum stb.132) az ókori kánonjog gyakran alkalmazza az Egyház saját jogszabályaira? Válaszként több szempontra utalhatunk. Mondhatjuk azt, hogy az Egyház joga a „lex” szót azért nem nagyon használja a kánoni normák megjelölésére, mert egy fajta tiszteletet tanúsít ez iránt a név iránt, mely főként az V. század világi törvényeinek szóhasználatában az állam legmagasabb rangú jogszabályait 132 Vö. pl. SPR1NGHETT1, Latinitas (22. j.) 26-32.
