Kánonjog 6. (2004)

TANULMÁNYOK - Rhimer Zoltán: A szentszéki dokumentumok műfajainak tipológiája és terminológiája - I. rész

44

Rhimer Zoltán

ebbe, hol abba az irányba módosította a kánonjogi szerzők e kérdésről egyébként sem egységes álláspontját.72 73 Ezeknek megfelelően történetileg három nagyobb korszakot különböztethetünk meg:

Azelsőkorszak(1909 előtt) jellemzője, hogy egyes kongregációk (különösen a Szent Hivatal, továbbá a Hitterjesztési, a Zsinati és a Rituskongregáció) a XVI-XVII. század folyamán általános és előzetes pápai felhatalmazást kaptak afféle „törvényerejű rendeletek” kibocsátására, s e jogosítványukat későbbi egyházfők is megerősítették.74 Ennek alapján az általuk kiadott dokumentumok külön pápai megerősítés nélkül is egyetemes törvény erejével bírtak. A többi kongregáció hatalma nem volt így meghatározva, a gyakorlatban azonban szintén kiterjedt a törvényhozásra, jóllehet ezt a kánonjogi szerzők nagy része vitatta, egyesek pedig kifejezetten tagadták. A koraújkorban bevett gyakorlat szerint a kongregációs döntéseket a pápa időnként saját dokumentumával erősítette meg.75 A legegyértelműbb mégis az a megoldás volt, amikor a kongregáció a pápa kifejezett, egyedi utasítására bocsátotta ki a maga aktusát, amelynek tartalma ilyenkor értelemszerűen pápai törvénynek minősült.76 A XIX. század elején ezenkívül általános törvényhozási és - értelmezési jogköre volt az Államtitkárságnak is.77

A második korszak (1909 és 1983 között), amely a XX. század nagyobb részét felöleli, maga is több szakaszra osztható.

Az első szakasz (1909-1917) X. Pius kúriareformjával veszi kezdetét. A Sapienti consilio apostoli rendelkezés ugyan egyértelműen kimondja, hogy a kúriai szervek a pápa rendes eszközei egyetemes kormányzati hatalmának gyakorlásá72 A kúriai szervek törvényhozói hatalma (potestas legislativa) és jogalkotói hatalma (potestas normatíva) nem esik egybe, hiszen ez utóbbiba a közigazgatási hatalom (potestas administrativa) alapján kibocsátott, a törvények alatti szinten helyet foglaló általános, normatív közigazgatási aktusok is beleértendők. Helytelenül azonosítja ezért a kongcrgációk törvényhozói hatalmát „rendeletalkotási jogukkal” (diritto di ordinanza) DEL Re, N., Congregazioni romane, in MV (1995) 361-362.

73 A XX. század közepére különösen bonyolulttá váló probléma kitűnő összefoglalását adja számos eredeti meglátással EISENHOFER, Die kirchlichen Gesetzgeber (12. j.) 7-21.

74 WERNZ, Ius decretalium (63. j.) I.2 1905. 110 és 16848.

75 Vö. SZUROMI Sz.A., Egyházi intézménytörténet (Bibliotheca Instituti Postgradualis luris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae 1/4), Budapest 2003. 176-177. A megerősítés történhetett decretum formában is: pl. XIII. Gergely 1573. november 4-én megerősíti és kiterjeszti a Szent Hivatal október 3-i határozatát, 1. PASTOR, L. VON, Allgemeine Dekrete der römischen Inquisition aus dem Jahren 1555-1579. Nach dem Notariatsprotokoll des S. Uffizio zum erstenmale veröffentlicht, in Historisches Jahrbuch 33 (1912) 479-549, itt 510. A XVIII. századra lásd BENEDICTUS XIV, De syndo dioecesana libri tredecim, I—II. Ferrariae 1767. 11. 262-264 (13, 13, 23), ahonnan kitűnik, hogy egy ad hoc bíborosi bizottság határozatát XIII. Benedek 1727-ben, majd XIV. Benedek 1754-ben litterae apostolicae in forma brevis útján erősítette, ill. újította meg.

76 Pl. a Zsinati Szent Kongregáció híres Ne temere határozatának (1907. augusztus 2., ÁSS 40 [1907] 525-530) előkészítése során felmerült, hogy előírásait esetleg motus proprius vagy bulla formájában kellene kiadni (vö. Agosto SlLI konzultor javaslatát: uo. 533), a pápa azonban a „közvetett jogalkotás” mellett döntött (1. uo. 527: „SS.mus Dominus S. Congregationi Concilii mandavit, ut decretum ederet, quo leges a Se, ex certa scientia et matura deliberatione probatae, continerentur”).

77 GAUDEMET, j., Storia dei diritto canonico. Ecclesia et civitas, Cinisello Balsamo 1998. 70s'1.