Kánonjog 6. (2004)
KÖZLEMÉNYEK - Szabó Péter: A fegyelmi önállóság mint a 'sajátjogú egyház' specifikus jellemzője: az autonómia mértéke és funkciója
Közlemények 137 donított hatásköröket is törvényesen újraszabályozhatná (esetenként megvonhatná) a alsóbb hatóság, ha a jogkör gyakorlásában huzamos és kirívó visszaélések mutatkoznának. E jogok szituációnak megfelelő mélységű moderálására tehát éppen azért lenne lehetőség, mert a jog eleve csak rendeltetésszerű gyakorlás esetén tulajdonítaná azt, ugyanakkor a azt limitáló felsőbb hatáskör is csak ugyanezen logika keretei között érvényesülhetne.* 72 Megjegyzendő, hogy e rendszer az egyetemes jog által szabályozott kérdések körének szűkítésével szemben két jelentős előnnyel járna. Egyrészt fenntartaná az egyetemes jog széleskörű prioritását, másrészt viszont hatékony korrekciós illetve adaptációs lehetőséget nyújtana, méghozzá egy az egyház természetének a korábbi (olykor merev formalizmust eredményező) univerzalista modellnél jobban megfelelő (kommúnió) logika alapján. Jóllehet e hipotézis szakítana az egyetemes jog előtérbe kerülése óta szokott felfogással, ám úgy tűnik, hogy azt maga a CD 8a által implicite a törvényhozás szektorára is tételezett paradigma módosító irányelve igényli, a jelen hipotézis annak csak egy lehetséges technikai levezetése.73 A köztes hatóságok fokozottabb szerepvállalásának lehetőségéből kiinduló (‘szinodális’) értelmezési alapállást több tényezővel is alátámasztható. Nemcsak a keleti jog elsődlegesen az antik tradícióra támaszkodó magyarázati elve74 igényli ezt avagy a pátriárkái szinódusok átfogó hatásköre mellett szóló zsinati hely,75 hanem elsősorban bizonyos, a rész és az nyának cgcsz rendszere (s nem csak a legfőbb hatóság) szemszögéből is figyelembe venni. Ha tudniillik a civil normalcgalitási rendszerek csak bizonyos határok között érvényesíthetőek az egyházban, akkor logikusnak tűnne, hogy c tényt a normakonformitásról szóló norma (CCEO 985. kán. 2. §) értelmezésénél is megfelelő súllyal vegyük figyelembe, ami esetleg kizárná ezen elv mechanikus alkalmazását. (Végső soron a törvényhozói hatalom nemcsak a pápa, hanem a megyéspüspök esetében is az isteni jogban gyökerezik, még ha c hatalom szinodális dimenziója fokozottan áll is a legfőbb hatóság felügyelete és irányítása alatt.) 72 Az alsóbb jogalanyok és szervek jogkörének limitálására a szubszidiaritás és a szinodális érzék elvei értelmében természetesen csakis objektíve nyilvánvalóan indokolt esetben lenne lehetőség. Ezen elvek elvileg ma is meghatározó szempontjai az cgyházjog rendszerének, s ennek hatékonyságát csak fokozná, hogy a felsőbb hatóság is csak a kommúnió logika mentén tudná érvényesen gyakorolni hatalmát. Összességében talán c szisztéma sem eredményezne több jogvitát, legfeljebb a jogcímek lennének többrétüek, ugyanakkor a rendszer nemcsak a példáinkban említett abúzusok gyors kiküszöbölését tennék lehetővé, hanem - éppen a közvetlen korrekciós lehetőségből adódóan - a jelenleginél is minimálisabbra csökkentenék azok kialakulásának lehetőségét is. 73 A normakonformitás elvének imént vázolt, fokozottan rugalmas módozata azonban - úgy véljük - külön törvényhozói aktus nélkül egyenlőre nem alkalmazható. A törvényértelmezés kérdéskörében az utóbbi évtizedek jelentős újszerű törekvéseket hoztak, olykor nem elhanyagolható kritikai észrevételeket is kiváltva (A különböző interpretációs irányok kritikai áttekintéséhez lásd pl. OTADUY, J., Los medios interpretativos de la ley canónica (y su reláción con las distintas doctrinas de la interpretáción), in lus canonicum 35 [1995] 447-499.) így az ‘értékcentrikus’ evolutív törvénymagyarázattal kapcsolatban például jogos kifogásként fogalmazódott meg, hogy az könnyen elszakadhat a törvényhozói akarattól (uo. 460-467) A jelen ponton szeretnénk kiemelni, hogy a fentebb proponált tézis nem a törvényhozói akarat rclativizálását célozza, hanem éppenséggel annak újbóli érvényre juttatását, az esetleges abúzusokkal szemben. (A törvényhozói akarat hangsúlyozása szükségszerű az olyan törekvések ellen, melyek az equitas canonica elvének az ‘oikonómia’ módjára történő alkalmazása révén a törvény kötelező tartalmának rclativizálása irányába mozdulnak [uo. 462], ugyanakkor nyilvánvalóan a törvényhozói akaratra hivatkozva az elvont normát abszolutizálni sem szabad, legalábbis olyan mértékben bizonyosan nem ami már a törvényhozó által szándékolttal nyilvánvalóan ellentétes gyakorlatot tenne lehetővé. 74 CCEO 2. kán.
