Kánonjog 4. (2002)

TANULMÁNYOK - Luis Navarro: A hívők társulási joga

A HÍVŐK TÁRSULÁSI JOGA

51

Mint ilyen újdonság ennek a jognak szisztematikus elemzését alapozza meg* 8, mely szem előtt tartja a II. Vatikáni Zsinat tanbeli alapját. Ezen túlmenőleg ez az előtanulmány szükségszerű előfeltétele is annak, hogy a jelen érvényes jogban lévő, a hívők társulásainak tanát helyesen érthessük.

I. A TÁRSULÁSI JOG ALAPJA AZ EGYHÁZBAN

Az egyház jogi tanítása9, hogy az Egyház Tanítóhivatala10 tudatában van a társulások emberi jogának, mely a személy társadalmi létéből fakad, abból a tényből, hogy az ember önmagában társas lény. Az ezen az emberi természeten alapuló valóság hajtja az embereket arra, hogy egyesítsék erőiket, akaratukat, hogy lehetőségeiknek megfelelő célokat érhessenek el. A civil hatóság feladata abban áll, hogy felismerje és elismerje ezt a jogot, és hogy ajánlatot tegyen annak megfelelő gyakorlására, beszélvén itt egy olyan jogról, mely nem a törvényhozó akaratából, hanem magának az emberi természetnek a méltóságából fakad.

A társulások léte az egyházi közösségben egyértelmű valóság. Az 1917-es CIC-t követő egyházjogi tanítás világossá tette annak alapját abban a tényben, hogy a megkeresztelt gyakorolta és folytatta az egyházi közösségben a társulásra való emberi jog birtoklását11. Miként a kegyelem - tették hozzá a szerzők — nem

1972, 776. old. és köv.; W. BERTRAMS, De influxu Ecclesiae in iura baptizatorum, in IDEM, Quaestiones fundamentales iuris canonci, Róma, 1969, 203-239. old.; J HERVADA-P. LOMBARDÍA, El derecho del Pueblo de Dios, vol. I, Introducción. La Constitution de la Iglesia, Pamplona, 1970, 294. old.; J.M. GONZÁLEZ DEL VALLE, Derechos fundamentales y derechos públicos subjetivos en la Iglesia, Pamplona, 1971. 271. old.; P.J. VILADRICH, Teória de los derechos fundamentales del fiel. Persuestos criticos, Pamplona, 1969, 396. old. és köv.; és T. BERTONE, Persona e struttura nella Chiesa (I diritti fondamentali dei fedeli), in AA.VV., Problemi e prospettive di Diritto canonico, cit., 89. old. A Zsinat előtt is voltak szerzők, akik a hívő társulási jogát hangoztatták. V.ö. például: C. LOMBARDI, Iuris Canonici privati Institutiones, I. köt. 2. kiad., Róma, 1901, 483. old. és köv.; és L. DE LUCA, I diritti fondamentali dell’uomo nell’ordinamento canonico, in Acta Congressus internationalis iuris canonici. Romae in aedibus Pont. Universitatis Gregorianae, 25-30 septembris 1950, Róma, 1953, 100. old.

8 Korábban sokat foglalkoztam ezzel az érveléssel. Lásd korábbi munkáimat: EI fundamento y contenido del derecho de asociación en la Iglesia, in Das konsoziative Element in der Kirche, idézett mű, 51-60. old.; és El derecho de asociación del fiel, in Persona y Derecho. Suplemento «Lex nova» de derechos fundamentales del fiel, 1 (1991), 165-195. old.

9 V.ö. L. MARTINEZ SISTACH, El derecho fundamental de la persona humana y del fiel a asociarse, in Asociaciones canonicas de fieles, idézett mû, 67. és köv. oldalak; és A. Diaz Diaz, Derecho fundamental, idézett mû, 11-15. old. és az ott jelölt bibliográfia.

10 A Római Pápák különösképpen a múlt század második felétől fejtették ki véleményüket a társulási jog védelmében. Ezen témát érintő dokumentumok többek között: XIII. LEÓ, Rerum novarum, Enciklika, 1891. május 15., in Acta Leonis XIII, 11. köt., 134-137. old.; XL PIUSZ, Quadragesimo anno, Enciklika, 1931. május 15., in AAS, 23 (1931), 186-189. old.; XII. PIUSZ, Sertum laetitiae, Enciklika, 1939. november 1., in AAS, 31 (1939), 643. old.; XXIII. JÁNOS, Pacem in terris, Enciklika, 1963. április 11., in AAS, 55 (1963), 262. és következő oldal. V.ö. L. SPINELLI, Prospettive canonistiche nella Chiesa di oggi, 2. kiadás, Modena, 1975, 118. old.; és Communicationes, 17 (1985), 219. old.

11 Sajátos forma volt a következő: «... sicut enim libertas associationis pro fine honesto est ius ab ipsa natura omnibus hominibus concessum, ita libertas associationis pro fine religioso aut caritativo supematurali est ius connaturalc omnibus Christianis, per baptismum ad ordinem supematuralem elevatis». G. MICHIELS, Principia generalia de personis in Ecclesia, második ki