Kánonjog 3. (2001)
TANULMÁNYOK - Erdő Péter: Paphiány és lelkipásztori ellátás - Egyházjogi szempontok egy aktuális problémához
Erdő Péter világosan körülhatárolt faluközösségek éltek. így Észak-Afrikában, Szicíliában és Dél-Itáliában eleinte minden falu önálló püspököt kapott, mai szóval önálló egyházmegye lett. Ezért maradt fenn annyi afrikai püspökség emléke a címzetes püspökségekben, ezért van Olaszországban, a többszöri összevonás után is, még olyan sok egyházmegye. A másik kísérlet Keleten bontakozott ki: a falvakba püspököket küldtek ugyan, de nem önálló egyházmegye vezetőiként, hanem a város püspökének alárendelt khórepiszkoposzként. Ezt az elnevezést Nyugaton a középkorban néha a segédpüspök megjelölésére is használták, bár a két intézmény nem volt azonos. Az ókori zsinatok tanúsága szerint a khórepiszkoposz-rendszer sok konfliktus forrása volt. Viszonylag nehezen szánta rá magát az Egyház, hogy a falvakban élő közösségek vezetését éppen presbiterekre bízza, hiszen az ö tisztségük erősen testületi jellegű volt és összekapcsolódott a városban élő püspök személyével és szolgálatával. Mikor azután mégis elterjedt a falusi népet gondozó presbiterek rendszere, a korábbi állandó presbitériumnak mintegy a pótlására megszületett a papok rendszeres összejövetelét biztosító egyházmegyei zsinat és a püspök körül élő papokat egybegyüjtő káptalan intézménye. Mint látjuk, teológiai szempontból a plébánia nem nélkülözhetetlen intézményes formája az Egyháznak. Mégis áll rá, amit Walter Kasper a püspöki konferenciákról állapít meg: olyan intézmény, melyben egy teológiailag szükséges funkció valósul meg. Valóban, a II. Vatikáni Zsinat és nyomán az egyházjog a plébániát nem puszta hivatalnak, területi egységnek tekinti, hanem az ott lakó katolikus hívők összességének. A püspöknek, mivel „egyházmegyéjében nem tud mindenkor és mindenhol személyesen egész nyája élén állni, szükségképpen hívő közösségeket kell létesítenie. Közülük legfontosabbak a plébániák, amelyek a püspököt helyettesítő helyi lelkipásztor vezetése alatt állnak. Ezek valamiképpen a földkerekségre kiterjedő látható Egyházat teszik jelenvalóvá” (SC 42a). így „Krisztus Egyháza valóságosan jelen van a hívek valamennyi törvényes közösségében: amennyiben pásztoraikhoz ragaszkodnak, őket is egyházaknak nevezi az újszövetségi szentírás... A püspök szent szolgálatához kapcsolódó bármelyik oltárközösség jelképe annak, 'ami nélkül nincs üdvösség': a szeretetnek és a 'titokzatos test egységének'” (LG 26a). Ez utóbbi megállapítás nem különbözteti meg élesen a plébániai közösséget az esetenként éppen jelenlévő eucharisztikus közösségtől. A lényeges különbség azonban a Zsinat tanításában is nyilvánvaló e két valóság között. A Christus Dominus (30a) pl. kiemeli, hogy a plébános az egyházmegye valamely kijelölt részének saját pásztora. Az Apostolicam Actuositatem (10c) szerint pedig a plébánia mintegy sejtje az egyházmegyének. A fentiek összefoglalásának tűnik az Ad Gentes (37a) megállapítása, mely szerint „Isten népe közösségekben él, plébániákban és egyházmegyékben és ezekben lesz valamiképpen láthatóvá; ezekre a közösségekre is tartozik tehát a tanúskodás Krisztusról a pogányok előtt”. így a plébánia közösségjellege már a tanúságtétel közösségi vonatkozásával kapcsolódik össze. A plébániáról vázolt fenti zsinati kép eredménye az az új meghatározás is, amit az 1983-as CIC adott a plébániáról. Ennek természetesen széles teológiai
