Kánonjog 3. (2001)

KÖNYVSZEMLE

Könyvszemle

115

di diritto comune 5 (1994) 206-209), amelyek már egyre árnyaltabban fogalmaznak a részleges egyházjog tudományos magyarázatának középkori műveléséről, tovább lépve a radikális elutasítás talajáról, amely a korábbi tudományos kutatást jellemezte (144).

A negyedik rész szándéka, amint azt a könyv előszavában is olvashatjuk (11- 12), hogy megadja az egyetemes egyházjogi hátterét a magyarországi egyházi intézmények történetének. Sőt, a Szent István-i egyházszervezést tárgyaló első fejezet kifejezetten arra törekszik, hogy teológiai és jogi oldalról megvilágítva, az európai intézménytörténeti keretbe illesztve értelmezze első királyunk tevékenységét (173-181). Ehhez hasonló a harmadik fejezet, amely már az érett középkori magyar egyházpolitikát vizsgálja Zsigmond király (1387-1437) uralkodása alatt, elsődlegesen a Szentszékhez fűződő kapcsolatok vonatkozásában (200-213). A fejezet külön érdeme, hogy felhívja a figyelmet a neves magyar egyháztörténész, Fraknói Vilmos, főkegyúri joggal foglalkozó kutatási eredményeinek fontosságára és eredményeinek további felhasználására (204-210), amelyről a szerző 1997-ben külön tanulmányt tett közzé (ERDŐ, P., „Das oberste Patronatsrecht der ungarischen Könige in der Forschung von Vilmos Fraknói” in Folia Theologica 8 (1997) 157-168). Fontos és a középkori magyar egyházi állapotok megértéséhez komoly adalékokkal szolgáló a 2. és 4. fejezet, mely a püspökök megválasztásáról, illetve a nagyobb és kisebb pátriárkák terminológiai megkülönböztetéséről tárgyal. Az előbbi a Decretum Gratiani (1140 körül) alapján igyekszik bemutatni a püspökök kijelölésének kritériumait, utalva a nemrégiben elhunyt Jean Gaudemet kutatásaira (vö. pl. GAUDEMET, J., „L’élection épiscopale d’après les canonistes de la deuxième motié du Xlle siècle” in Le istituzioni ecclesiastiche della «Societas Christiana» dei secoli XI- XII. Papato, cardinalato ed episcopate. Atti della Quinta Settimana Internazio- nale di Studi, Mendola, 26-31 agosto 1971. (Publicazioni dell’Università Cattolica dei Sacro Cuore, Miscellanea dei Centro di studi medioevali 7), Milano 1974. 476-489). Az utóbbi pedig a pszeudo-izidori elméletből kiindulva, amely azonosítja a pátriárkák és a prímások hivatalát, vázolja a probléma alakulását a Decretum Gratiani és a legnevesebb dekretisták munkái alapján (vö. Stephanus Tornacensis, Johannes Faventinus, Huguccio), megvilágítva ezzel többek között az esztergomi érsek prímási címének kánonjogi tartalmát (214- 219). A 4. rész végén elhelyezkedő két utolsó fejezet az egyházi házasságra vonatkozó egyházfegyelem történelmi alakulásához szolgál alapvető támpontokkal, átfogó módon bemutatva az eredendően a szakrális jog területére tartozó jogintézmény fejlődését (220-238). Ezt egészíti ki a házasság érdekében Magyarországon folyó középkori egyházi perek ismertetése (239-244).

Külön méltatást érdemel a kötet végén található Rihmer Zoltán által szerkesztett forrásmutató, amely kiterjed a kéziratos forrásokra (245-246) és a nyomtatott forrásokra, ezen belül a nem jogi (246-247), az egyházjogi (247-253) és a világi jogi forrásokra (253-254). Ezt követi a név- (255-264) és a tárgymutató (265-269). A mutatók alapossága nagymértékben megkönnyíti a könyv használatát, sőt pontos képet nyújtanak a műben szereplő egyes tanulmányok elkészítéséhez felhasznált kánongyűjteményekről, konkordátumokról, zsinatok