Hittudományi Folyóirat 24. (1913)

Dr. Trikál József: Tanulmányok a középkor keresztény bölcseletéről

A KÖZÉPKOR KERESZTÉNY BÖLCSELETÉRŐL

533

hanem a művészi képzeletet is. A képek és alakok tehát több valóságot, több népies elemet öltöttek magukra. A góti- kus művészetet 1250—1500. számítjuk és Dante1 a Pokol XI. énekében dalolja:

Hogy mi a művészetnek főszabálya: természetet követni mint tanítvány, s így a művészet Isten unokája.

Valóban a XIV. századtól kezdve egyre több realiz- mus, természetesség, élethűség, népiesség megy át a mű- vészeibe, de a póriasságtól, a nyerseségtől a magas vallásos képzetek megőrizték. Főleg a germán népeknél, Németországban és Hollandiában érezzük a természetes- séget; Franciaország a hagyományokhoz mindig jobban ragaszkodott.

Ám szeretheti-e a művész a természetet anélkül, hogy egyúttal saját egyéniségének is kifejezést ne adjon, hogy alanyiassá ne váljék ? A természet követésének lassan el kell vezetnie az egyéniesség kereséséhez is. De ez az egyéniség a XV. század előtt még igen szerény; az iskolás vonások és sajátságok túlnyomóak.2

Mégis mi a természet megfigyelésében és az egyéniség ébredésében párhuzamosan ráismerünk arra a bölcseleti gon- dolkodásra, amely szintén a természetet, a fizikát kutatta és amely a XIV. században a nominalizmusban úgy jelent meg, mint az egyéniség fölszabadulása az általánossal szem- ben. A nominalizmus legyűrte a realizmust és azt tanította hogy csak az egyéni létezik; fajok és nemek nem létez- nek. Csak az egyéni dolgoknak van húsuk és vérük, a fogalmak pusztán papirpénzértékűek, terminusok.

Ha a művészet ezt a bölcseletet alapelvévé teszi, akkor valóban tanítványként követi a természetet. Honnan van, hogy ez még sem történt meg? Ennek oka az, hogy a nominalizmussal szemben egy másik szellemi irány is föl- ébredt és küzdött. Egy sokkal bájosabb és képzeletdúsabb'

1 (t 1321.)

2 Kuhn u. ο. I. 244. o.