Hittudományi Folyóirat 23. (1912)
Dr. Notter Antal: A plébánosok közigazgatási úton való elmozdítása
A PLÉBÁNOSOK KÖZIGAZGATÁSI ÚTON VALÓ ELMOZDÍTÁSA. 51 szabályához. Ami ennek alkalmazását illeti, okokul körülbelül azokat említették, amelyek általában a javadalomról való lemondás okai gyanánt soroltatnak fel s a »Nisi quum« caput (c. 10. X. I. 9.) eme verses summariumában foglaltatnak : Debilis, ignarus, male conscius, irregularis, Quem mala plebs odit, dans scandala cedere possit. Általában azt mondották a kánonisták, hegy a java- dal mas közigazgatási úton való elmozdításának helye van egyházi közérdekből.1 Mert »beneficium datur propter officium« ; az officium viselése tekintetében pedig a hívek lelki érdekének kell irányadónak lennie, mert a papok a hívekért vannak és nem megfordítva. Eltekintve azonban az említett »Nisi quum« caput azon helyétől, mely a malitia plebis esetére vonatkozik (§. 5. Propter malitiam autem plebis cogitur interdum praelatus ab ipsius regimine declinare) s amely, amint a szöveg összefüggéséből megállapítható, nem is az elmozdításra, hanem a püspök lemondására vonatkozik — mert a »cogitur« itt nem a felebbvalótól való kényszerítést, hanem a nép gonoszsága folytán való kényszerülést jelenti — a kánon jogban autoritative és taxatíve nem voltak megállapítva az administrativa amotio esetei.2 A S. Congregatio Concilii-nek volt ugyan e tekintetben egy a XVIII. század közepéig visszanyúló jog- gyakorlata, melyről említést tesz C'appello 3; de ez a jog- gyakorlat nem jutott szélesebb körök tudomására, úgy hogy mindeddig papi körökben is sokfelé téves nézetek uralkodtak a javadalmasok elmozdíthatatlansága tekintetében. X. Pius pápa, a S. Congregatio consistorialis »Maxima cura« dekrétuma által szabályozta ezt az ügyet a plébánosokra nézve, érintetlenül hagyván egyéb egyházi javadalmasok közigazgatási úton való áthelyezésének kérdését. A »Maxima 1 Lásd pl. Wernz, Ius decretalium, edit. 2., Romae 1006. tom. 2, pars 2. pag. 266. 2 Lásd még c. 5. X. III. 19. 3 Cappello Felix, De administrativa amotione parochorum. Romae, 1911. 11. 1. 4*
