Hittudományi Folyóirat 23. (1912)

Dr. Werdenich Endre: Az állag és személy mibelétéről

AZ ÁLLAG ÉS SZEMÉLY MIBENLÉTÉBŐL.

27

gileg egyesült eszköze. »Unde Damascenus dicit . . . humanam naturam esse organum Verbi.« Hozzáteszi még sz. Tamás, hogy ez is csak hasonlat, amelynek megvan a maga gyengéje. Az emberben van ugyan egy személy, de nincsen benne két természet, mint Krisztusban. A lényegileg egyesült eszköz, pl. a kar, az emberi személynek eszköze ugyan (instrumentum proprium et conjunctum), de nem teljes természet, hanem csak részállag ; míg ellenben Krisztus emberi természete nem rész. Sz. Tamás tehát a fősúlyt az emberi természetnek mintegy eszköz jellegére helyezi, amivel világosan tanítja, hogy az alanyiét hiányát az önbirás hiányában kell keresni.

Hogy az alanylétnek formális eleme, amelynek a konkrét alanyok megítélésében döntő szerepe van, csakugyan az önbirás, abból is kitűnik, hogy az értelmes alanyt külön névvel jelöljük és személynek (persona) mondjuk. Miért ? Csakis azért, mivel az értelmes alanyon az alanyiét sokkal szembeszökőbben nyilvánul meg, mint a többi alanyon. Ez a nagyobb és feltűnőbb kikerekítettség és önállóság más állagokkal szemben pedig főképen a szabadakarat működésében jelentkezik, amellyel az értelem által eléje állított javakat elfogadja vagy visszautasítja, s így maga- magát a többi lénnyel szembe helyezheti. Már pedig az értelmes alanyt jellemző ezen nagyobb önállóság csakugyan nagyobb önbirás, amelynél fogva az állag, a természet ön jogú és cselekedeteiért felelős is.

Végül, mint önbirás jelentkezik az alanyiét amaz állagokon is, amelyeken új alanyok keletkezését a természetben kétségtelenül megfigyelhetjük. Vegyük pl. az egysejtű állati szervezetek szaporodását, ii. n. oszlás által, ahol a természet nem úgy esetleg vagy mellékesen létesít új alanyokat, ahogyan pl. sokak felfogása szerint a kőnek szétmállásával új alanyok keletkeznek; hanem, ahol a természet benső célratörekvéssel, teleologiéval dolgozik és az új alanyok keletkezését mér eleve szándékolja. Az ilyen egysejtű szervezet bizonyos határig növekszik, s ezalatt egységes szervezet marad. Amikor azonban a sejt ezt a bizonyos nagyságot —- amely változ- hatatlan pontossággal meg van határozva — már elérte, közepe táján barázda támad, amely a sejtet körülfűzi ; a barázda mindinkább szűkebbre húzódik össze, míg végre a sejt két részre oszlik, úgy