Hittudományi Folyóirat 22. (1911)

H. Gy.: Schopenhauer akaratbölcselete

az érzékiéinél kezdődik s hogy az én tárgyi szemléletem a tárgyhoz való viszonyomtól függ, a tárgyhoz való közeledés- távolodás, vagy a tárgy helyzetének változása irányában minősül, tagadhatatlan bizonyítéka annak, hogy magukban a dolgokban van az a valami, ami az én szemléletem minő- ségének oka. »Wenn die Sinnesobjecte bestimmte gesetz- massige Beziehungen an sich seihst tragen, so ist der Verstand diesen Beziehungen der Sinnesobjecte gegenüber evident nur Zuschauer, nicht Schöpfer und ist für sie wenigstens der Empirist wieder der zuständige Richter.«1

Schopenhauer oksági elmélete nem tud arra megfelelni, honnét származnak a tér, idő és okság konkrét formái ; hogyan lehetséges az, hogy az ész általános és állandó formái mindig egyedi és változó tartalommal jelentkeznek ; mi az a szabályozó tényező, mely e formákat a maguk idején és helyén működésbe hozza ? Az értelem mindig bizonyos meg- határozott viszonyokat vesz észre, bizonyos okokra bizonyos okozatok következnek. A természetben tehát nem általános, hanem egyedi, meghatározott oksági kapcsolatokkal talál- kozunk s így ha az oksági elv az értelem lényeges formája, akkor az értelemnek konkrét formákkal kellene rendelkeznie s hogy e konkrét formákat alkalmazhassa, előre kellene tudnia, mily egymásra következések vannak ily viszonyban. Ez ellen azonban Schopenhauer is tiltakozna, mert bár a világ az ő képzete, de maga a világ mégsem puszta képzet ! Nem marad más hátra, mint az értelem rendező szerepét el- ejteni s a nagy természetben s magunkban észlelhető oksági viszonyokat ott keresni, ahol az tényleg megvan : magukban a dolgokban.

Ha pedig az oksági elv valóságrendi, akkor az első ki- fogás, hogy t. i. minden okság szükségszerű, tehát szabad okok nincsenek, elveszti értékét.

Okság és szükségszerűség nem cserefogalmak. Hogy minden mi lett, szükségképen lett, abban az értelemben t. i., hogy létezését egyedül az ok határozta meg, ez igaz ! De a

374 η. ου.

1 Geyser. I. m. 29.