Hittudományi Folyóirat 22. (1911)

H. Gy.: Schopenhauer akaratbölcselete

372

II. GY.

tói, amennyiben Schopenhauer elhagyva a mestermérsékletet, metafizikát folytat és jellemnek megteszi magát az akaratot, a tér, idő korlátáitól ment és »mindörökké« szabad ősi erőt.

Valamint tehát Kant a cselekvések szükségszerűségét a szabadság transzcendentális fogalmával köti össze, úgy Scho- penhauer is az akarat tapasztalatilag meghatározott alkatát összeköti annak magánvaló szabadságával. A tapasztalati jellem, vagyis az egész ember, mint a tapasztalat tárgya, mint »puszta tünemény«, a tünemények formáihoz tér, idő és oksághoz van kötve, tehát szigorúan meghatározott; de e formáktól független alany, a tünemények állandó és váltó- zatlan föltétele, az intelligibilis jellem, vagyis az akarat mint magánvaló, ez teljesen szabad. E szabadság szerint »az em- bernek minden tette saját műve, bármennyire szükségszerűen következzék az empirikus jelleméből a motívumokkal való találkozáskor ; mert ezen empirikus jellem csak jelensége az intelligibilisnek tér-, idő és oksághoz kötött ismereterőnkben«.

»Operari sequitur esse,«1 Ez az elv kivétel nélkül érvényes a tapasztalati világra. Az Operari nem lehet szabad, mert tünemény, tehát az Esse-ben kell keresni a szabadságot. »A szabadságot, mely ilyformán az Operari-ban meg nem található, az Esse-ben kell keresni.« Minden időknek alap- tévedése, οστερον προτερον~'μι volt, hogy a szükségszerűséget az Essenek, a szabadságot az Operari-nak tulajdonították. Megfordítva : egyedül az Esse szabad ; de belőle a motivu- mokból az Operari szükségszerűen következik«.1 2

Ez Schopenhauer felfogása az akarat szabadságáról. A legszigorúbb mechanizmus jellemzi; de oly mechanizmus, mely legvégső gyökérszálait a végtelen szabadság tájaiba ereszti.

Az első kifogás az akaratszabadság ellen az, hogy okság és szabadság kizárják egymást.

A kifogás tarthatatlan, mert az oksági elv hamis fel- fogásán alapszik. Az okság elve, vagyis azon elv, hogy minden

1 Schopenhauer I. m. 92.

2 I. m. 93.