Hittudományi Folyóirat 22. (1911)

Dr. Schütz Antal: Az anyag mivoltáról

AZ ANYAG MIVOLTÁRÓL.

339

mennyiség, mely 1,008 g H-1 választ ki, egyúttal 35,45 g Cl-1, 8 g O-t választ ki.

Hogy csakis az oldatok vezetik az elektromos áramot, a tiszta folyadékok pedig nem, s hogy a kémiai folyamatok csak az elektródoknál folynak le, s benn a folyadékban nem mutathatók ki, abból már Faraday azt következtette, hogy az áram vezetés itt nem áramlás, hanem konvekció ; vagyis az elektrolitben az alkotó részek (legalább azok, melyek részt vesznek az elektrolízisben) elektromosan sár- kítva vannak, azaz vagy pozitív, vagy negativ elektromos- ságot hordoznak, és vándorlásukkal okozzák az áramot.

Ezen alapgondolat nyomán a XIX. század második felében Clausius, Helmholtz, s betetőzőleg Arrhenius ki- dolgoztak egy elméletet, az ú. n. elektromos diszociácio elméletét, mely a jelenségeknek kitűnő magyarázatát szol- gáltatja. Eszerint az elektrolitekben a föloldott sók, savak és bázisok molekulái részben — sőt nagyon híg oldatokban majdnem egészben — két elektromosan sarkítok részmole- kulára (= ionokra) hasadtak szét; a hidrogén és a fémek pozitív elektromosságot mutatnak (= kationok), a többiek . negativet (= anionok). Az elektromos áram abban áll, hogy a kationok a negativ sarkhoz vándorolnak, az anionok a positivhez, ott elektromos töltésüket leadják, és mint sem- leges részmolekulák válnak ki az elektródon.

E fölfogás gyorsan meghódította a természettudósokat, mert sok kémiai és fizikai jelenséget egészen új és egy- szerű világításban mutatott be és rendkívül termékenynek bizonyult a kémiának csaknem egész területén.1)

Legfényesebb igazolás akkor érte, mikor Arrhenius megmutatta, hogy a híg oldatok ozmózisnyomás-törvényei, melyektől eltérő viselkedést tanúsítanak az elektrolitek, ezekre is alkalmazhatók, ha az elektrolizises diszociációt figyelembe vesszük.

נ Lásd Ostiuald, Werdegang einer Wissenschaft2 188—9.

22*