Hittudományi Folyóirat 20. (1909)

Dr. Kmoskó Mihály: A nesibini hittudományi főiskola virágzási kora adiabenei Henana idejében

A NESIBINI HITTUDOMÁNYI ISKOLA

581

Nedűin városát II. Sapor perzsa királynak engedte át, szülővárosát elhagyva Edessába menekült és ott tanítani kezdett.1 Példáját sokan követték. A perzsa területen lakó keresztény szyrek csakhamar seregesen tódultak Edessába, hogy ott a görög nyelv elsajátítása révén a kor klasszikus bölcseleti és theologiai irodalmába és tudományába beavát- tassák magukat. Ezen ifjú leviták számára később egy nagy internátus létesült, melyet a bennlakók eredete után az edessaiak »perzsa iskolának« neveztek el.1 2

Magától értetődik, hogy ez az iskola az edess ai püspök joghatósága alatt lévén, az utóbbi éber őrködésének tárgyát képezte. És biz ez az V. század 20-as éveitől kezdve nagyon is szükségessé vált. А IV. század végére esik ugyanis Theodorus Mopsuestenus korszakot alkotó fellépése. Ennek az embernek óriási eruditiója, hatalmas irodalmi tevékeny- sége, ragyogó dialecticája az antiochiai patriarkátus egyhá- zainak jó nagy részét a szó szoros értelmében megbabonázták. Szellemes szentírási magyarázatai mindenüvé utat találtak és csakhamar kiszorították Origenes bőbeszédű commentár- jait. Theodorus műveinek népszerűsége az orthodox püspö- köket méltó aggodalommal töltötte el. Az ő theologiai elvei ugyanis az aristotelesi bölcseletben gyökereztek, melynek exegetikai rationalismusát3 a hit világába merészen átvitte

1 8. Ephraem Syri Hymni et Sermones ed. Lamy, Mechliniae, T. H. 1886. col. 23. sqq.

2 Labourt, Le Christianisme dans Vempire Perse, Paris, 1904· 131. s köv. 11. Chabot, Uécole de Nisibe, Journal Asiatique, N. S. VIII. (1896) 43. s köv. 11.

3 Az aristotelesi bölcselet az empíriából indul ki, és inductiv úton halad a részlegesből az általános felé. Az egyoldalú empíria elve a szentírás dogmatikus felhasználásánál szükségképen tévédé- sekre vezet ; mert hiszen a szentírás a kinyilatkoztatás nem egyedüli forrása és nem a hit obiectum formale-ja, hanem fölötte áll a hagyó- mány, mint magának a szentírásnak dogmatikus interpretátora. Ámde a hagyomány, mint hermeneutikai tényező, a szentírási sző- végén kívül áll ; következőleg az aristotelesi empíria elvei alapján a szentírás értelmezésénél szorosan véve nem is jöhet számba. Innen van, hogy a mopsuestiai exegéta irataiban olykor egészen olyan gondolatok csillannak föl, mint aminőket en masse az újabb ratio-