Hittudományi Folyóirat 20. (1909)
Irodalmi értesítő
344 IRODALMI ÉRTESÍTŐ. kodik eme gondolatsorhoz, mert arra a kérdésre, vájjon mért kell az embernek a legfőbb értéket megvalósítania, más szóval, miért kell a kategorikus imperativus értelmében cselekednie, erőteljes ignoramusszal felel (158.). Az ember- nek erkölcsösen kell cselekednie, de hogy miért, az kifür- készhetetlen titok. így Pauler ugyanott tart, ahol Kant tartott, mikor erre a kérdésre vonatkozólag így nyilatkozott : »Und so begreifen wir zwar nicht die praktische unbedingte Notwendigkeit des moralischen Imperativs, wir begreifen aber doch seine Unbegreiflichkeit, welches Alles ist, was billigermassen von einer Philosophie, die bis zűr Grenze dér menschlichen Vernunft in Principien strebt, gefordert wer- den kann«.1 íme tehát, küzdenünk kell, nélkülöznünk, sőt esetleg életünket is feláldoznunk egy ismeretlen valami-ért, egy érthetetlen fogalomért, melyre a lét kategóriáját sem lehet alkalmazni. Valljuk csak be, hogy ez kicsit sok. Hogy — miként az aristotelikus-iskolás bölcselet mondja — egy legfelsőbb Lény szent akaratának kell engedelmeskednünk, azt értjük ; az ilyen kategorikus imperativus előtt szívesen meghajol az ember : ámde hogy a szabad, méltóságos (!) ember kötelezhető legyen arra, hogy egy nem isteni eredetű anonym valami-пек feltétlen engedelmességgel adózzék, az, magunk is belátjuk, tényleg érthetetlen dolog. Unbegreif- lich. Mi az ilyfajta követelést megalázó dolognak tartjuk ; értelmes természetünk protestál ellene. És különös, Pauler nemcsak hogy nem érzi ezeket a nehézségeket, hanem még ki is oktatja az ellenkező véle- ményen levőket : »Ez a helyes, úgymond, ez az emberhez igazán méltó életcél, mely annál is inkább fölemeli és naggyá teszi az embert, mert önmaga tűzi maga elé, nem pedig külső hatalom szorítja rá«. (158.) Ám mi így tesszük fel a kérdést : mi emeli fel az embert : az-e, ha egy végtelenül tökéletes Lény szent akaratának engedelmeskedik, vagy pedig ha vakon szolgál egy fantomnak, egy ismeretlen, 1 Grundlegung für Metaphysik dér Sitten, S. W. IV. 93. 1.