Hittudományi Folyóirat 18. (1907)

Kaszás Márton Rajmund: A lénytani érv

A LÉNYT ANI ÉRV.

37

3. §. Descartes érvelése.

Sz. Anselméhez nagyon hasonlít Descartes érvelése. Tartalma körülbelül a következőkbe foglalható össze :

Ha önmagunkba tekintünk, különféle eszméket talá- lünk bennünk, melyek között az Isten eszméje nem utolsó helyet foglal el. Ha ezen eszmét vizsgáljuk, azt találjuk, hogy ennek szükségkép tárgyilag valónak kell lenni, mert : A végtelen tökéletes lénynek, mint ilyennek, bírnia kell minden tökéletességgel. Már pedig a létezés kétségkívül nagy tökéletesség : mert sokkal nagyobb tökéletesség létezni, mint pusztán lehetni, következőleg a végtelen tökéletes lénynek már eo ipso, hogy ilyen, léteznie is kell valósággal. A létezés a végtelenül tökéletes lény eszméjében oly szükségkép benn- foglaltatik, mint a háromszög eszméjében azon tétel, hogy szögeinek összege két derékszög. (V. ö. Stöckl : A bölcs. tört. II. r. Descartes.)

Ezen érv szintén csak annyit bizonyít, mint sz. Anselmé, nem is látunk lényeges különbséget közte, bármit mondjon is Alexander Bernát (Filozófiai írók tára : Descartes), mert ez is csak azon elven alapszik : esse et in re, maius est, t. i. ha elgondoljuk azt a lényt, amelynél nagyobbat, tökéleteseb- bet nem gondolhatunk, a létet is okvetlen hozzá kell gondol- nunk, mert különben nem gondoljuk a legnagyobbat, leg- tökéletesebbet, minthogy : esse et in re maius est.

Következőleg feleletünk is ugyanaz : Ha föltételezi értelmünk szenvedőleges voltát, helyes az érv, bár ezen esetben megszűnt lénytani érvnek lenni, hanem lett belőle a posteriori argumentum ; ha azonban ezt nem tételezi fel, helytelen, mert az isteneszme velünkszületettsége esetén föl- tételezhetjük a Kant-féle velünkszületettséget is, amelyből azután nem nehéz az atheizmust lehozni, mint azt Kant maga is megtette.

4. §. Leibnitz érvelése.

A német bölcselők ezen legjobbika szintén a lény- tani érvvel akarja bebizonyítani Isten létét. »Nem becsülöm kevésre Anselmnak néhány századdal ezelőtt