Hittudományi Folyóirat 17. (1906)

Nitsch Árpád János: A Megváltó az Ószövetségben és megjelenésében

88 KITSCH ÁRPÁD JÁNOS.

ségben teljes nyomorúságát. Ügy állt ott Isten színe előtt, mint a madár, mely esztelenül csapdosta szárnyaival a tüzet s nem vette figyelembe, hogy a szikra, mely tollába fogott, elégeti szárnyát ; észrevette aztán, de már későn, a tollak elégtek, csonka a szárny s most búsan néz a levegő- égbe, melyet előbb merész röptével hatalmas ívekben szelt ; most — már nem teheti, csonka a szárnya. így volt az ember is. Tudott ugyan még ide-oda repdesni, vánszorgás volt ez már csak, de így is mind mélyebbre sülyedt, közel volt a vég. Khain már testvérgyilkos, Lamecli két embert ölt, Nemród kevélysége az egeket ostromolja, Khanaan nagyapját neveti, az utódok bálványimádók, Abrahám iva- dékai aranyborjú előtt térdelnek. S lehet még kétség, fér-e még egy szikra kételkedés a megváltás művének szükséges- ségéhez ? Ember ! Ha nem vagy vak, tekints magadra, — nem látod meztelenségedet ? Tekints kezedre, — nem ártat- lanul kiöntött vér tapad ahhoz ? Homlokodon nem látod a gyilkolás, az öngyilkolás bélyegét? öngyilkos vagy, ön- magadat gyilkolod bűneid által, mert ettél a paradicsom fájának gyümölcséből. S ha nem ettél a Kálvária fájának gyümölcséből is, nem lesz belőled Isten gyermeke, elkár- hozol, égni fogsz örökre ! Nagy szüksége volt az emberiség- nek a Megváltóra, nélküle azzá lett volna, mi Isten irgalma nélkül az első bűn után. És ezt érezte is a világ, mely vára- kozásban volt mindvégig; egyesek tudták, mit várnA, mások nem tudták, de mégis vártak, mert bensőjük súgta, hogy jön idő, midőn máskép lesz minden, megváltozik a világ sora. Természeti törvénynek nevezhető az a remény, mely minden arcon visszatükröződött, mintha maga a tér- mészet, a mindenség, ez az öreg földgolyó is várt és remélt volna. Erre utal Plutarchus, midőn azt mondja, hogy úgy tűnik fel neki, mintha izgatott volna a természet. Vajúdás ez ? De mi vajúdik ? Igen, vajúdás, a bűn és erény, de még inkább a múlt, jelen és jövő vajúdása. Mert a múlt szégyen- folt; a jelen szükséges rossz, mint a sárpocsolya, mely elterül az úton: be kell lépned, ha tovább, előre akarsz jutni, ne nézd, hogy folt marad utána. Ez a múlt és a jelen ;