Hittudományi Folyóirat 17. (1906)

Dr. Notter Antal: A »Prima tonsura«

A PRIMA TONSURA.

349

számos püspök a szerzetesek sorából vétetett ama nagy becsülés folytán, melyben a szerzetesélet abban az időben részesült. Ezek a püspökök megtartották szerzetesi szoká- saikat s ezek között a »rasura capitis «-t. A másik tényező az volt, hogy ugyancsak a szerzetesi élet nagy tekintélye a világi papságot arra serkentette, bogy amennyire lehet, a szerzetesi életet utánozza. így kezdték utánozni a szerze- tesek hajviseletét is.

A hatodik században a tonsura, mint a haj egy részé- nek lenyírása vagy leborotválása a világi papság körében már általánosan el volt terjedve. Egyetemes egyházi törvény hiányában a fejlődés nem volt egyöntetű. A keleten a szer- zetesek és világi papok az úgynevezett »tonsura S. Pauli«-t viselték, amely az egész haj leborotválásában vagy igen rövidre nyírásában állott ; a Nyugaton —■ Rómában s a többi Itáliában, valamint Galliában — a szerzetesek és min- tájukra a világi papok a hajból meghagytak egy koszorút ; ez volt a »tonsura S. Petri«.1 Létezett még »tonsura Simonis Magi« is,1 2 mely az angoloknál volt szokásos és a fej előrészé- nek a megnyirása (félkorona) volt. A »tonsura S. Petri«-nek, vagyis a haj egy részének koszorualakban való meghagyásá- nak talán egészségi okok, vagy a túlságos feltűnés elkerülésé- nek vágya szolgáltak alapjául. A hajnak azt a részét, mely a fövegen, jelesül a püspöksüvegen — melyet, mint láttuk, »corona«-nak neveztek — kívül esett, amely tehát ki volt téve a levegőnek és az emberi tekintetnek, nem borotválták le. Mikor így létrejött a tény, könnyű volt utólag hozzáfűzni valamely jelképes jelentményt vagy történeti vonatkozást, így hozták ezt a hajkoronát kapcsolatba a szintén »corona«- nak nevezett papi méltósággal, a papok királyságával. Ehhez járult egy legenda, mely szerint sz. Péter apostolt az ő hitetlen hallgatói kigúnyolásul kopaszra nyírták és Jézus

1 Thomassin, id. m. P. I., lib. 2., cap. 39.

2 Thomassin véleménye szerint az angolok ezen tonsurát csak azért tulajdonították Simon Mágusnak, mert ellenkezett a tonsura S. Petri-vel. Thomassin id. m. P. I., lib. 2., cap. 38., n. 14.