Hittudományi Folyóirat 16. (1905)
Irodalmi értesítő
202 IRODALMI ÉRTESÍTŐ. rencsétlen vallási rendszerüket az elégtétel körül alapítót- ták; egyedül elégségesnek tartva Krisztus elégtétek cselek- ményét az üdvözülésre az ember közreműködése nélkül, aki, mint az ó-szövetségi bűnbak a múltra és jövőre nézve tova vitt minden bűnt. Csak hinni kell ez elégtétek cselek- ményben és az üdvösség készen! A katholikus hittudósok közül főleg Wasquez az, akit élre vészén, aki Krisztus elég- tételi cselekményét úgy fogja fel; hogy eleget érdemelt: »Wasquez bleibt sich jedenfalls konsequent, er nimmt keine eigentliche Genügt,huung an, sondern nach ihm hat Christus nur per modum meriti genug gethan, er hat nur genug verdient« (24. old.), aki felett közli rendtársa cen- suráját, Ragusa Józsefét, sajátja mellett: »Hoc argumentum supponit multa contra communem sententiam, scilicet offen- sionem Dei peccato factam non esse injuriam, sed malum nostrum subjective in urbis existens . . ., nos autem satis ostendimus esse injuriam contra honorem Dei; ut est sensus communis patrum et theologorum; praeterea contritionem per se tollere peccatum absque Dei condonatione, quae quidem est singularis sententia contra commune.«1 Ez utóbbi esetben állna, hogy Krisztus számunkra eleget érdé- melt s nem eleget tett. A katholikus theologusok közül még Berruyer francia jezsuita (1681 1708) az, akit hoszszasabb támadás alá vesz, aki a Megtestesülés körül állított fel nagyon is téves, de visszavont elméletet, amelyből szár- maztak egyéb, szinte visszavont tévelyei az elégtétel, főleg annak első kelléke körül: Ut satisfactio sit ad alterum. Berruyer ugyanis azt tanította, hogy Krisztus szent ember- sége, amint állagilag és fizikailag vele egyesült isteni Ige által fegy tökéletes subsistentiává lett, az Istennek igaz és természetes Fia, nem az Atyáé, mint az Istenség első sze- mélyéé, hanem igaz és természetes Fia az egy Istennek, amint a három személyben létezik és közös természet sze- rint kifelé hat . . . »Secundum veram et germanam genera- tionis filiationisque rationem, in propositione, cuius subjec■ In S. Th. III. dip. 3. §. 7.
