Hittudományi Folyóirat 15. (1904)

Irodalmi értesítő

IRODALMI ÉRTESÍTŐ.

805

Hisz a »religio« alapja bizonyos tekintetben minden másnak.

De tovább : a legelső sarkalatos erényt legutolsó helyre teszi, holott a »prudentia«-ról írva van: »haec cae- teris veluti facem praefert«. Ez a dolog természetes rendje. Csak aki helyesen látja az egésznek összefüggését, láthatja a részeket is helyesen.

Apróbb részletekbe és fejtegetésekbe most nem bocsájt- kozunk. így is elég hosszúra nyúlik ismertetésünk. Csak egyetlen egy kis észrevételt teszünk. A 230. lapon alul c) pont alatt mondottak vége: ast in hac potestate non con- tinetur facultas permittendi aut praecipiendi, ut malefactor ad mortem damnatus seipsum occidat. Nem értek vele egyet. Num vero reus juste capitis damnatus debeat, aut possit, judice volente, seipsum necando sententiam exsequi, non una est scriptorum sententia — mondja Lehmkuhl. Eum non teneri, practice certum est; eum nihilominus posse, practice est probabile. Theol. Mor. n. 576. Igaz, hogy ez csak mellékes tétel, s ebben bátran követhet bárki bár- mely véleményt, de hisz maga a szerzó' a 235. 1. 93. §. de occisione malefactoris — sokkal szigorúbb nézetet vall, — és mégsem vonja le a maga rendszeréből a követ- keztetóst. De részletekkel nem foglalkozunk!

Mint »manuscriptum« egyetlen forrást sem idéz a mű. Előnye, hogy amit az iskolai könyvek némely helyen nehéz- késén, klasszikus nyelven mondanak el, néha hosszú, tudó- mányos formában, azt egyszerűen foglalja össze. így segéd- könyvül az iskolai könyvek mellett, oly tanulók számára, akiknek a nyelvvel küzdeniök kell, használni lehet, de iskolai könyvül hivatalosan, ami csekélységemet illeti, nem használnám! Sokkal pongyolább, hogysem nyelvezeté- vei a világpiacra léphetne ki!

Ne áruljuk el, hogy mi, magyarok vagyunk a világon leggyengébbek. Azt hiszem, ebben minden magyar pap- társam egyetért velem: pongyola mű világpiacra nem való! Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Ujfalusi kanonok úr nem tudott volna klasszikusabb munkát írni, hanem — amit