Hittudományi Folyóirat 15. (1904)
Dr. Huszár Elemér: A visitatio liminum
500 DR. HUSZÁR ELEMÉR. isteni vagy egyházi jogon1 alapul, csak a disciplinát szilár- dítá meg, halálos bűn terhe alatt hagyván meg a püspökök- nek, hogy egyházmegyéjük területén resideáljanak, sőt advent, karácsony, nagyböjt, husvét, pünkösd, űrnapkor székhelyükön — hacsak püspöki functiók egyházmegyéjük területén belül máshova nem szállítják. A residentia alól mentesítő okok a Christiana charitas, urgens necessitas, debita obedientia és az evidens utilitas Ecclesiae vel Reipublicae. Az utóbbit Latharingi bibornok indítványára vették föl, hogy a püspö- köket az államügyek intézéséből ki ne zárják. Csakhogy az okok főn forgását a metropolitának kell írásban bízó- nyítania — kivéve a püspökséggel, mint olyannal egybekötött állami tisztség esetén. Pl. a magyar püspökséggel a főrendi- házi tagság van összekötve, a főrendiház tárgyalásain való részvétel tehát eo ipso mentesíti a püspököt a residentia alól (az esztergomi érseknek az országgyűlés székhelye Budapest, amúgy is egyházmegyéje területén fekszik). De már a veszprémi püspök azon a címen, hogy a királyné kancellárja, nincs felmentve a residentia alól, mert ez ma csak puszta cím. Ezen az 5 mentesítő okon kívül évenként legfeljebb 3 hónapig lehet a püspök távol, ha oka van reá és erről csak lelkiismeretében felel. Nem szabad azonban e három hónapba a föntemlített ünnepeknek beleesniök. Az ezen rendelet ellenére távollevő püspök távollétének ideje cdatt jövedelmét nem húzza. A tridenti zsinat decretumát a Bor. szent Károly alatt 1565-ben tartott milánói zsinat 27-ik canonja végrehajtani rendelvén, hozzáteszi, hogy a székes káptalan három idősb kanonokja havonként felváltva köteles a metropolitát figyel- meztetni, ha a püspök távol van, máskülönben havi oszta- lókukat vesztik. VIII. Orbán pápa 1634-iki Sancta Synodus constitu- tiójával a Rómában promoveált püspöknek megendte, hogy székhelyüket egy hónap múlva foglalják el (XIII. Benedek 1 V. Ö. Lainez : De beneficiis ecclesiasticis instructio ad usum confessariorum (cap. II.).
