Hittudományi Folyóirat 15. (1904)
Dr. Csárszky István: Kánaán és Izrael
KÁNAÁN ÉS IZRAEL. 239 sőt akkor volt hatalmas, mikor a két világhatalom leg- kevesebb erőt tudott kifejteni; mint az apály, amely minél jobban húzódik vissza a partokról, annál inkább dagasztja a belső tengert. Dacára azonban ezen földrajzi helyzetnek, melynél fogva Kánaán a két szomszédos világbirodalmat összekötő vonalba esett, mégsem volt annyira kitéve hazát kereső népek hódító hadjáratainak, mint északi Szíria. A keletet a nyugattal össze- kötő fontos út, mely belső Ázsiából és Mezopotámiából az Eufrát mentén Kisázsiába s a Földközi-tenger partjához vezetett, ahol hajók vitték át a közlekedést, épen Szíria felé terelte a népeket. Itt szorongtak az asszírok, perzsák, parthok, rómaiak, görögök, szeleucidák, szasszanidák, mon- golok és törökök. A Kánaán földjén át Egyiptomba vezető út ezen világút déli elágazásának tekinthető, de ez a Föld- közi-tenger partját, tehát épen Kánaán szóiét követte, míg a Damaszkustól délre vezető út, a jelenlegi Mekkába vezető zarándokút, a tulajdonképeni Kánaántól keletre esett. Déli Arábiát Gázával összekötő vonal pedig éppen nem érintette Kánaánt. Csak Kánaán északi részét szelte át néhány fon- tosabb útvonal; és pedig: Damaszkust a tengerrel össze- kötő út, — via maris 1 — mely Hú le tavától délre az úgy- nevezett »Jákob leányainak hidjá«-n átkelt a Jordánon, érintette a genezárethi tó nyugati partját s Eszdrelon sík- ságon át a tengerhez vezetett, ahol az Egiptomba vezető úttal egyesült. Továbbá Gilead vidékét a tengerrel összekötő kereskedelmi út, mely átkelve a Jordánon Besän (Szkytho- polisz) és Dschenin (Engannim) városokon és a kis Dothan síkságon át vezetett. Végre Damaszkuszi és Szidont össze- kötő út, amely átszeli az ijoni síkságot s Leöntesz folyón átkelve leszáll Libanon lejtőjén.1 2 Tehát Kánaán földjének különösen déli része el volt zárva a világtól, annál is inkább, mert Jordán folyó mély medre, amely nem tudott magának 1 íz. 9, 1. 2 L. D. F. Buhl, Geographie des alten Palästina, Freiburg i. B. und Leipzig, 1896, 125. 1. köv.
