Hittudományi Folyóirat 14. (1903)
Dr. Rézbányay József: Az egyházi szónoklatról
AZ EGYHÁZI SZÓNOKLATRÓL. 737 De anélkül, hogy e kegyetlen szenvedély rabjai volnánk, maga a boldogság is — s kérem értsék meg jól ez igazságot — maga a boldogság is képes az ember szívét megkeményíteni. A kényelem, a gyönyörűség, a bövelkedés annyira eltöltik az ember szívét, hogy teljesen kiszorítják belőle a mások iránt való részvétet, s ha nem vigyázunk, teljesen kiszárítják részvétünk forrását. Ebben rejlik a dúsgazdagság átka, a legnagyobb ellen- tét a világ és kereszténység szelleme között. Miben áll ugyanis a kereszténység szelleme ? A testvériség, a gyöngédség, a részvét szelleme ez, mely megórezteti velünk felebarátunk baját, beleavat érdekeibe, együtt szenvedjük vele minden szükségét. A világ, vagyis a nagyralátás szelleme nem egyéb, szertelen önszere- tétnél, mely nemcsak hogy másokra nem gondol, hanem azt képzeli, hogy rajta kívül más nincs is e világon. Hallják csak saját szavait Izaiás prófétánál: »Te mondtad szívedben: Én vagyok s kívülem más senki sincsen.«1 Én vagyok s egyedül csak magam vagyok; e sokaság csak értéktelen fejcsoport, amint mondani szokták: csőcselék, semmi. Mindegyik tehát csak magát veszi számba, s mások iránt közömbös lévén, csak a maga kényelmére akar élni háborítatlan nyugalomban azon csapások közepette is, amelyek az emberi nemet sújtják. Ó, az Isten azonban igazságos és méltányos: Te szívtelen dúsgazdag, majd té is eljutsz a szükség és szorongattatás nap- jaira! Ne higyjék, hogy szerencséjük forgandóságával akarom rémítgetni, ez csak esedékes, amit mondok, az minden kétséget kizáró. Egy bizonyos napon csak megjő majd az utolsó betegség, amelyben a jó barátok, orvosok és szolgák végtelen sokasága közepette is segítség nélkül szűkölködnek, sokkal elhagyatottab- ban, sokkal kimerültebben, mint az a szegény, aki szalmán hal meg, s még csak halotti szemfedele sem jut koporsójába. Mert mit használnak e végzetes betegségben a jó barátok! Jelenlétök- kel csak jobban kínoznak, az orvosok csak gyötörnek, a szolgák meg céltalanul hajszolódva futkosnak ide s tova házukban. Más barátokra, más szolgákra volna most szükségük; csak azok a szegények, kiket megvetettek, csak ők volnának képesek önökön segíteni. Mért nem gondoskodtak, hogy idején szerezzenek ily barátokat, kik most kitárják karjokat, hogy az örök boldogságba emeljék önöket. 0, ha segítettek volna bajaikon, ha könyörültek volna kétségbeesésükön, hacsak panaszaikat is meghallgatták volna, irgalmasságuk most könyörögne önökért az Isten előtt; a keservük megvigasztalásáért tőlük nyert áldások most üdítő har- matot hullatnának önökre; felruházott testük, mondja a próléta, 1 1 Dixisti: Ego sum et praeter menőn est alter. íz. XL VII. 10. 47 Hittudományi Folyóirat. 1903.
