Hittudományi Folyóirat 14. (1903)
Dr. Hám Antal: A goel és a vérboszú az ószövetségben
A GOEL és a vérboszú az ószövetségben. 503 5, 16.), hanem az ellenük elkövetett bűnökre szigorú bűn- tetést állapított meg. Az Exod. 21, 15. 17. és a Lev. 20, 9. halált mond arra, aki megveri vagy megátkozza atyját vagy anyját. Ha tehát a szülők ellen elkövetett, viszonyítva* sokkal kisebb vétek ily nagy büntetés alá esett: mennyivel inkább martaléka lett volna a nép boszújának és dühének az, aki életadójára gyilkos kezet mert volna vetni! De ez a zsidók között egyszerűen elképzelhetetlen volt, tehát fölös- leges volt róla törvényben intézkedni. Ugyanígy kell megítélnünk azt is, hogy a •törvény a gyermekgyilkosságról hallgat. Mert ott, hol a gyermeket Isten áldásának tartották s a magtalanságot szégyennek, alig lehet elgondolni, hogy ez a bűn előfordulhatott volna. Igaz, hogy előjött oly eset, mikor a szülő Molochnak fel- áldozta gyermekét; de ezt a gyermekáldozatot a közfel- fogás nem tekintette gyilkosságnak, s ha mégis halállal büntettetett (Lev. 20, 2. 3.), ez nem azért történt, mintha a törvény gyilkosságnak minősítette volna, hanem mivel elszakadás volt Jehovától, az igaz Istentől s elhajlás a bálványozásra. Ha azonban idegen követte el a gyermeken a gyilkosságot, a gyilkos még akkor is a goéi hatalma alá esett, ha az anyaméhben levő magzatot ölte is meg. (Y. ö. Exod. 21, 22. k.) A testvérgyilkosság már gyakoribb volt, mivel a családi kötelék szentsége ebben a tekintetben nem volt oly szoros (v. ö. Krón. II. 21, 4), de itt a gőél joga a maga ridegségében érvényesült. Az a törvény, mely egyeseknek adott hatalmat a gyil- kosság megtorlására, az állami élet kialakulásával mind- inkább háttérbe vonult. A legfőbb hatalom megállapításá- val az élet és halál joga sem tartozhatott többé egyesekhez, hanem a helyes rend követelménye szerint a legfőbb hatalom birtokosának kellett azt fentartani. Arról természetesen még most sem lehetett szó, hogy ez a meggyökeresedett intéz- meny egyszerre megszüntettessék; nagy haladás volt már az is, hogy korlátok közé szorittatott. A tékuai asszony beszéde Dávidhoz (Kir. II. 14, 6—11.) azt mutatja, hogy a
