Hittudományi Folyóirat 13. (1902)
Dr. Rézbányay József: Az egyházi szónoklatról
94 DR. RÉZBÁNYAY JÓZSEF. teljesen nyoma az emberben az Isten képmásának, s értelme, bár jelentékenyen elhomályosult, de el nem veszett, bár az igazság s törvény ismerete elhalványodott, de ki nem halt kebléből, az Istennek s legszentebb parancsainak tudata, ha nem is oly élénken visszhangzik, de még mindig él bensejében, s Istennek a teremt- ményeken visszasugárzó képe, ha nem is érintetlenül, de még mindig visszaragyog az emberi nemen, hogy tehát még az elesett ember is, vagyis az egész emberi nem, még az első emberpár bűne után is, képes az Istent megismerni, öt, mint mindenek Alkotóját s a természet Urát és fentartóját, Gondviselőjét, vala- mint az Isten természetét, isteni tulajdonait, valamint annak szüksógképen való következését, hogy az embernek feladata s kötelessége, hogy Istennek szolgáljon, képes fölismerni. Továbbá igaz ugyan, hogy a pogány bölcsek a teremtett dolgok körül való vizsgálódásuk és szemlélődésük utján Istenre vonatkozólag igen sokat tudtak s megismertek, kiválót és nagyot alkottak és hirdettek,1 — de ez csak nagyon keveseknek volt osztályrésze, s e kevesek is hosszú, fáradságos tanulmányozás után jutottak el ezen ismeretre, s ezen ismeretük is jobbára tévedésekkel és hamis elvekkel és tanokkal volt telítve, amennyiben még mindig igen téves nézeteik voltak Istenre, természetére, az isteni Gond- viselésre, az ember valódi boldogságára, a lélek természetére s a rossznak tulajdonképeni forrására nézve, s magok ezen pogány bölcsek is nem egyszer bevallják tehetetlensógöket és hogy kép- telenek arra, hogy e tisztultabb fogalmakat az emberekbe átszár- maztassák, valaminthogy láttuk, mennyire képtelenek voltak arra, hogy az emberiség köréből a bálványozás és többisteniség bot- rányait eltávolítsák. Mindezeknél fogva erkölcsi szükségességgel elengedhetlenül szűk- séges volt, hogy az emberiséget még azon igazságokra is, amelyeknek megértésére az emberi értelem magában véve alkalmas és képes is, természetfölötti úton, kinyilatkoztatás alakjában, isteni tekintélyig el, fensőbb Tanító oktassa, mert csakis így lehetséges azoknak gyorsabb, általánosabb és biztosabb megismerése — jelen állapotunkhoz képest.2 Azonban nekünk keresztényeknek nemcsak oly természeti igazságokkal van dolgunk, amelyek a természetes ész korlátolt határai között mozognak. A mi rendeltetésünk természetfölötti s az Isten végtelen irgalmánál s túláradó szereteténél fogva abban áll, hogy egykor Őt színről színre lássuk és vele örökre egye- süljünk; e rendeltetésünk pedig messze fölülmúlja a mi termé- szetes igényeinket, minden természeti s szellemi erőnk megfeszí1 Catechism. Rom. P. I. c. 2. qu. 6. n. 2, 4. • Cat. Rom. id. h. n. 4.
