Hittudományi Folyóirat 12. (1901)
Nyőgér Antal: Az oltár
AZ OLTÁR. 793 hogy a megérkezett szállítmányt minél előbb megvehesse, és a művész mellett egyedül csak egy ember maradt, akit, midőn a citherás mint igazi műélvezőt hálálkodva köszön- tött, ez, minthogy igen süket volt, azzal felelt vissza a vándoréitherásnak, hogy azt kérdezte tőle: »szólt-e már a csengetyű ?« S midőn a csalódott művész teljesen lehangol- tan a fejével igent intett neki, — erre ez az egy síiket hallgatója ip rögtön ott hagyta őtet.1 Ez adatok bizonyító- kai annak, hogy a csengetyűket messze korban már sz. Pau- linus püspök (f 431.) ideje előtt is régen ismerték; midaz- által sz. Paulinus volt az, aki a csengetyűket egyházi használatra kezdte alkalmazni és nagyobbítván ezeket, harang alakjában behozta a nólai egyházba. Az ő ideje után nemcsak a harangok, hanem a csengetyűk is általánosan elterjedtek az egyházakban, különösen pedig a kolostorokban. Sz. Benedek mint iíjú a Subiaco barlangba rejtőzött és neki bizonyos napokon Bomanus nevű remete vitte a kenyeret, amelyet ez felülről kötélen eresztett le a barlang nyilása elé, és hogy Benedek észrevegye a lebocsátott eledelt, a kötél végére egy kis csengetyűt kötött s azt rázta mindaddig, míg Benedek a kenyeret le nem oldotta.2 Midőn sz. Benedek megalapította szerzetét, szabályai- nak 33. fejezetébe azt írta bele, hogy a szerzetes testvérek amint a zsolozsma óráját jelző csengetyű szavát hallják, rögtön mindent abbahagyva siessenek az imára.3 Sabinianus pápa (604.—606.) általánosan elrendelte azt, hogy az isteni tisztelet és a zsolozsmák órájára harangozzanak. Később szokássá vált az, hogy az átváltozás után a harangokat meghúzták, minthogy a harangok legtöbb helyen távol állottak, sőt a harangtorony egészen külön is állott a templomtól, azért szükséges volt, hogy az oltártól induljon ki a jeladás, erre pedig a zsolozsmák idejének jelzésére használt csengetyű, mint már régtől fogva szertartásjeladó, kínálkozott a legalkalmasabbnak. 1 Lib. 14. — Strabó Tiberius idejében élt. 2 Gregor. Dialog. Lib. 2. o. 1. 3 Regül. S. Ben. c. 33. Hittudományi Folyóirat. 1901. 51
