Hittudományi Folyóirat 12. (1901)

Nyőgér Antal: Az oltár

AZ OLTÁR.

507

idegenek is. így Domnus antiochiai püspök az életszent- sége miatt nagyhírű oszlopos Simeont meglátogatván, midőn vele összejött »miután a szeplőtelen szentséges testet együtt áldozatul bemutatták, az óletszerző áldozatot kölcsönösen nyújtották egymásnak.« 1 Nagy sz. Gergely pápa az ale- xandriai és antiochiai pátriárkáknak megírta, hogy hogyan fogadta a konstantinápolyi követeket, akikkel, minthogy igen kérték, a szentmisét együtt mondta el.1 2 3

Az együttmisézés szokása még a XIII. században is megvolt, mert III. Incét a misézésnól »áldozár-bíbornokok szokták körülvenni és ő vele együtt végezték a szent misét és midőn befejeződött az áldozat, az ö kezéből részesültek a szent áldozásban.« 8

Nemcsak keleten, meg Európa nyugatán és Kómában, hanem Németországban is így volt, erre bizonyság a rhoto- mági Pontificale, amelyben előfordul e kitétel: »De diver- sis sacerdotibus super unam oblatam celebrantibus«,4 vagyis a több papnak együttmisézése. E régi egyházi szokás ma is megvan a püspök- és a papszentelésnél.

Az itt fölhozott egyházi kánonok és fölsorolt törté- nelmi adatok nyilván mutatják, hogy ily szokás mellett egy templomban nem is volt égető szükség a több oltárra, pedig ezek csak oly időkről szólnak, amikor az egyház már szabad volt s a falvakat, a városokat, a tartományokat keresztény lakosság töltötte be. Mennyivel inkább elegen- dönek kellett lennie az egy oltárnak a keresztények gyüle- kezeteiben abban, az ez időket megelőző korban, amikor ugyanezeken a helyeken a keresztény vallás üldözött és a lakosság nagy zöme még pogány volt?

A heves üldözések alatt okszerűen nem is lehetett több egy oltárnál. Hogy is kellett volna oda több oltár, ahol a nyáj oly kisded volt még, és aki csak tehette, meg- jelent a szent misén; életveszedelmekkel járt csak egy1 Evagr. Hist. Eccl. L. 1. c. 3.

2 S. Greg. Epist. 31. Lib. 6.

3 Ordo Kom. Lib. 4. de myst. Miss. o. 25.

4 Martene De Diseipl. Eoel. 0. 22.

33*