Hittudományi Folyóirat 12. (1901)
Dr. Vetési József: Egy XVII. századbeli apologia
EGY XVII. SZÁZADBELI APOLOGIA. 331 Minél kevesebbet tüntet vele egész könyve folyamán, annál igazabb és bensőbb keresztény meggyőződése. Nem tanítja azt, mint La Rochefoucauld, bogy az ember min- den cselekedetének forrása az önzés, hogy tehát a priori ne csalódjunk, legyünk bizalmatlanok embertársaink iránt. Lábruyére ostorozza az emberek hibáit, de nem mutatja be őket olyan kedvező színben, hogy az olvasóban utánzási vágy támadjon, leleplez mindenféle bűnt, de nem azért, hogy sötét pesszimizmusában fölkiáltson: íme ilyen az ember! Nem éli bele magát abba az általános meggyőző- désbe, hogy az ember természete változatlan marad, hogy tehát erények és bűnök bizonyos vegyüléke ez a földi élet, amelyben az előbbiek vannak kisebbségben. Mindig lebeg előtte egy ideál, amelyet keresztény világnézlete sugall neki, hogy tudniillik a mindennapi élet aprólékosságain túl maga- sabbra törekedjék. A hibákat azonban kíméletlenül fölfödi, s nem kimól sem papot, sem egyházi szónokot, amazt ambi- ciójáért, kapaszkodásáért vagy, mert előkelő hölgyek nagy- képű és fölötte indulgens gyóntató atyja; emezt, ha divatos szónok, indokolatlanul népszerű rhetori és poétái flosculusai miatt, mert nem táplálja szellemét a szentatyák és a Szent- irás hatalmas szellemén, hanem korának irodalmi ferdeségeit viszi a szószékre. Nem ok nélkül tartjuk tehát Labruyéret alapjában keresztény írónak, dicsőségére válik már az a fölfogás is, amelylyel az író hivatását ítéli meg. »Minthogy — írja — az emberek nem unják meg a bűnt, nem szabad elfáradni abban, hogy azt szemére hányjuk; talán rosszabbak lenné- nek, ha hiányoznának bírálóik és figyelmeztetőik. Ezért prédikálnak s ezért írnak is. Az író és az egyházi szónok kétségtelenül örvendenek, ha tapsokat aratnak; de önma- guk előtt kellene elpirulniok, ha beszédeikkel és irataikkal csak dicsőségre törekedtek volna. Azonfelül, hogy a legbiz- tosabb és legkevésbbé kétértelmű helyeslés az erkölcs javu- lásában áll s azoknak megváltozásában, akik a beszédeket hallgatják s a könyveket olvassák. Szónokolni és írni nem volna szabad csak embertársaink okulására s ha megesik, 22*
