Hittudományi Folyóirat 9. (1898)

A páros viadal és a középkori fölfogás a becsületről

HITTUDOMÁNYI MOZGALMAK, VEGYESEK.

783

hörige) is, mint a Sachsenspiegelből és más törvénygyűjte- ményekből kitűnik. Ezek szerint azonban a magasabb állású megtagadhatta a perdöntő páros viadalt az alacsonyabb osztályú szabad embertől, viszont azonban ez utóbbi nem utasíthatta azt vissza a magasabb rangútól. Azonfelül min- denki megtagadhatta azt, 11a délután kapta a kihívást.

A nagy különbséget jelzik még a következő törvényes rendelkezések:

A szász törvény szerint a két peres félnek felfegyver- kezve kellett a bíróság előtt megjelennie és ott mindkettő- nek esküt kellett tennie, és pedig a panaszlónak arra, hogy igaz a vád, mellyel a másikat illeti (ez a vád mindig bűn- tettekről szólt és soha sem modern becsületbeli ügyekről), a vádlottnak pedig viszont meg kellett esküdnie arra, hogy a bűntettben ártatlan, »úgy segélje őt Isten a vívandó harc- bau«. És a törvény hozzáteszi, hogy »ez a viadal azért van, mert senki sem tudja, csak az Isten (Kinek van igaza), és azért Istenre kell bízni, hogy ő döntsön.«

Ha tehát a vádlott győzött, ezzel be volt bizonyítva az ártatlansága, épen úgy, mint az istenítéletek többi nemei- ben, a forró és hideg vízpróba, az izzó vaspróba stb. által: »de, — teszi hozzá az idézett középkori törvénykönyv — aki győzelem nélkül került ki a viadalból, annak levágták a kezét.«

Ilyen páros viadal férfi s nő közt is szokásban volt. »A nő fél-férfiú«, tartotta a középkor, azért a férfiút, akinek egy nővel kellett szabályszerűen megvívnia, övig egy gödörbe állítottak bajvivásközben.

A modern párbajhősöknek azt sem szabad szem elől tévesztenik, hogy akadtak a középkorban is olyanok, kik ezeket az ordáliákat egyszerűen babonának nyilvánították. A pápák ellenezték és egyházi fenyítékkel is sújtották az ordáliákat már a IX. százévben. II. Frigyes császár 1231-ben kiadott constitutióiban igen erélyesen kikel az istenítéletek és nevezetesen a páros viadal ellen. Csak bizonyos együgyű emberek — mondja a császár — hihetik, hogy a tényállás ily módon kiderül; nem veszik észre, hogy az ordáliák