Hittudományi Folyóirat 8. (1897)

Biró Dezső: A keresztény házassági jog alapja a római jogban

86

BÍRÓ DEZSŐ

szony részegsége is váló okot képezett, mert ezáltal a nő׳ az őt megillető szemérmességet sértette meg. Mindazonáltal Rómában a jog őskorában elválás nem fordult elő. Diony- sius Hal. értesít Grelliussal az első elválásról, hogy t. i. egy bizonyos P. Caroilius Ruga volt az első, ki feleségének magtalanságát hozva fel a szétválás okául, ólt diortium adta jogával. Ha hitelesnek tarthatjuk Hellius és Dionysius érte- sítését, úgy az fényes tanúbizonyság úgy első, mint máso- dik állításunk mellett. Mert az a tény, hogy a jog őskorá- ban elválás nem volt, az amellett bizonyít, hogy a római nép és az ősjog nemcsak polgári szerződésnek, de sacralis, jellegűnek vette a matrimoniumot. Az pedig, hogy Caroilius — némelyek szerint Servilius — Ruga neje magtalansága- miatt vált el, az állam érdeke melletti érvünknek ad iga- zat: »uxorem ducere liberorum procreandi causa«.

Ha férj hadi fogságba esett, nem nevezhető házasság- felbontónak s amíg él, neje elváltnak nem tekinthető. Ha a feleség esnék fogságba s ott hal meg, a római jog úgy tekinti, mintha férjes állapotában halt volna meg.1 Ha kétes volna, hogy akár a nő, akár a férj meghalt, úgy az élőnek

> várnia kellett öt évig a bizonyosság végett s öt óv múlva elvált gyanánt tekintettek, de egyik fél sem vesztett vágyó- nából, holott a vétkesen elváló mindig szenved.2 Nem von- tak le abban az esetben sem, ha az elválásban mindkét fél hibás lenne.3 Leggyakoribb eset volt az elválásra a mag- talanság (sterilitas); de azonkívül az előhaladott kor, beteg- ség. S volt olyan római nő, ki magát betegnek tette, elcsú- fi tóttá, csak azért, hogy férjének okot adhasson az elválásra, ami rendesen bekövetkezett.

Nem birtak azonban elválásra joggal az őrültek s ha ezeknek lucidum intervallumok van, vagy pedig valamely orvos jót állott, hogy az ilyen szerencsétlent ki lehet gyó- gyítani betegségéből, ez elválási okot nem képezett. A házas1 Dig. XXIV. III. 10. prine.

־ Dig. XXIV. II. 6.

» Dig. XXIV. III. 39.