Hittudományi Folyóirat 8. (1897)

Erényi Károly: A szónoklás mestersége

A SZÓNOKLÁS MESTERSÉGE.

121

ságait, még arra is kell törekednie, hogy ezek hússá és vérré váljanak a hallgatókban, hogy akaratukat megindítsa, hogy felgyúlassza bennök az erény iránti szeretetet s a bűntől való félelmet és utálatot, oda kell hatnia, hogy a hallgatók a hallott és elsajátított igazságok révén valóban tiszta s keresztény életet kezdjenek.

Evégből nem elég csak az észhez s értelemhez beszélni, hanem foglalkoztatnunk kell a szívet is, a szívnek titkos rejtekeibe kell behatolnunk, hogy tettre ébresszük az ott szunnyadó érzelmeket. Szárnyakat kell adnunk a léleknek, hogy fölemelkedhessék Istenhez.

Ezt éri el a szónok a buzdítás és lelkesítés által.

Szónokaink közül keveset találunk ugyan, kik az egy- házi beszéd e lényeges feltételét elhanyagolnák és figyelmen kívül hagynák, mindazonáltal sok szó férhet ehhez, mert legtöbbnyire elhibázzák a formát, amelyet alkalmazniok kel- lene. Miben áll szónokaink legtöbbjénél ezen buzdítás ? Szidásban és korholásban! Az okos korholásnak is megvan a maga helye annak idején, de az exhortálást nem pótol- hatja. Különösen öregebb szónokaink leledzenek e hibában. Sokszor igen szépen és alaposan kifejtik tárgyukat, de az egész hatást lerontják egy chabIonos, a hallgatók által a megunásig hallott összeszidással. Furcsa ugyan, de igaz. Az ilyen szónok tanítja ugyan híveit, de buzdítani nem fogja őket, mert ha szívesen hallgatják is fejtegetéseit s kellő figyelmet szentelnek is előadásának, e figyelem megcsap- pánik, mihelyt elkezdi unos-untig hallott korholásait. Erre a hallgatók már nem akarnak figyelni s e szórakozottság közben elenyészik az a jó is, amit előbb magukba szívtak.

Ez pedig lényeges hiba szónokainknál, hisz általa, kockáztatják az egész beszéd hatását és eredményét.

Nem kellene, de nem is szabad a szónoknak az ő beszédében a tanító elemet annyira elválasztani a buzdí- tótól, hogy mintegy zökkenéssel menjenek át egymásba. Simán, úgyszólván ölelkezve kell egymás mellett nregje- lenniök, mert egyik sem lehet meg a másik nélkül, ha a beszéd célját illuzoriussá tenni nem akarjuk.