Hittudományi Folyóirat 8. (1897)

Erényi Károly: A szónoklás mestersége

112

ERÉNYI KÁROLY

Nem mondom ezzel azt, hogy az egyházi beszéd legyen köznapi vagy pórias. Nem, ez nem fór össze az ö méltó- ságával. Nem látja azt szívesen maga a nép sem. Az egy- szerűségnek és keresetlensógnek is megvan a maga elegan- ciája, melyet semmiféle üres szóvirág sem képes kipótolni.

Legyen a beszéd világos és érthető. A szónok világo- sitsa meg felvett tárgyát minden oldalról, hogy hallgatóinak gyengébb] ei is tiszta képet szerezzenek maguknak az előadott dologról. Ehhez azonban a szónok részéről alapos és hosszas tanulmányozás szükséges, hogy tárgyával maga is tisztában legyen. Ha ezt nemteszi, ha sokszor az igazság rovására kény- télén a szónoki hatás mesterfogásaihoz nyúlni, akkor már kár neki tovább beszélnie is; hiába dörög le a szószékről, — csak kinevetik; hiába szaval, — nem figyelnek reá; hiába akar sírni is, e hamis könyek nem tévesztik meg hallgatóit.

Ellenben, ha valaki nem is oly igen ügyes szónok, de ha hallgatói látják, hogy tárgyával tisztában van s elő- adását még élvezetes példákkal, jó hanghordozással és gesztusokkal fűszerezi, akkor a beszéd hatása mégsem fog elmaradni, — mert ha nemis ragadta el hallgatóit, de legalább tanított és buzdított.

A tridenti zsinat megkívánja, hogy »cum brevitate sermonis« prédikáljunk.

Általánosan elfogadott elv, hogy egy egyházi beszéd félóránál tovább ne tartson. Ez elég hosszú idő, hogy az ember sokat mondhasson s eleget is tegyen a zsinat köve- telmónyének. Pedig hány lelkipásztort találunk, kik híveiket egy-két óra hosszáig tartó beszédekkel igazán kínozzák. Hogy fogja egy egyszerű ember ezen beszéd fonalát híven követhetni ? Hogy az ilyen beszédben nincsen éltető »szellem«, azt bizonyítja az a sok bóbiskoló ember, kiket ilyen hosszas beszédek alatt láthatunk.

Csak azon szónok, ki az említett hibáktól óvja magát, az fogja remélhetni, hogy beszédje nemcsak szellemes, hanem igazán tartalmas is leszen, »beható az ízek és velő oszlásáig.«