Hittudományi Folyóirat 7. (1896)

Huttkay Lipót: A Fiú istenségének hitcikkelyéről

380

tóságos gyülekezete, melynek ama dicső hivatás jutott osztályrészül, hogy a tanítóegyház csalhatatlan tekintélyével döntsön az emberiség legfőbb érdekei fölött: mit kelljen hinnie, mit tennie ? Hideg észak, forró dél, kelet s nyugat nemzetiség, nyelvre s szokásra elütő, lakói verődtek itt egybe: galambősz, majd ifjú erőben díszlő főpásztorok, bölcsesség, életszentség, kitartás, serénységökkel jeleskedve.1 Sokak testén még ott piroslott, sajgott a seb (Herakleai Potamon, thebai Pafnucius, iij-cezareai Pál stb.), melyet Maximin s Licinius ádáz vérengzésében nyertek, vérökkel pecsételve a hitet, melyet most élőszóval sietnek megval- lani s védeni. És e száz és száz különböző testben mégis egy érzet lüktetett, egy lélek: Krisztus lelke, az igazság lelke hatotta át mindannyit, ihletett ajkuk egy szívvel, lélekkel hangoztatá: Jézus valóságos Isten. Az ember ön- kénytelenül is eszmólkedni kezd s leborulva a Gondviselés kifürkészhetetlen, bölcs végzése előtt, be kell vallanunk c. Ozsébbel: e zsinat Isten műve volt.2 A zsinat a császár megérkeztéig is elég mozgalmas képet nyújtott; előérte- kezletek, a dolgok alapos meghányás-vetése, majd élénk vitatkozások tölték be az időközt. Végre jun. közepe táján megérkezett N. Konstantin, pazar fényű, arany s drága- köves bíbormezben, földre sütött szemekkel, piruló orcával lépett az atyák elé (advenit velut quidam coelestis Dei angelus) s szerénységében mindaddig vonakodott elfoglalni a tiszteletbeli elnökség arany székét, míg a püspökök erre jelt nem adtak. Nyomban következett a nyilvános zsinat ünnepélyes megnyitása. A császár fenkölt szellemű beszéd- ben intvén a zsinat atyáit béke s egységre,8 megeredt a vita, s folyt mind tüzesebben, kérdés kérdést, vád vádat, felelet feleletet ért. Sz. Athanáz »De decretis Nicaenae synodi« c. művének tanúsága szerint Arius s hívei kifogy- hatatlanok voltak az elmés fordulatokban, furfangos kérdé> De V. C. 1. III. c. 9.

a O. Euseb. »D. V. C.« lib. III. c. 6.: *Posteaquam in unum convenere, Dei opus esse id, quod gerebatur, apparuit.

־ De V. C. 1. III. c. 12.