Hittudományi Folyóirat 7. (1896)

Huttkay Lipót: A Fiú istenségének hitcikkelyéről

373

terveken töprengő lelkének. Hajfürtjei kúszáltan, rendet- lenül omlanak homlokán alá, ruhájára semmi gondot nem fordít, meze bomlott, szennyes; ámde e cinikus lárva for- rongó bensőt takart, melynek minden izét a legféktelenebb nagyravágyás, dicsőségszomj, gőgös önteltség hatották át. Fussuk csak át »Thalia« c. művének bekezdését;1 mily rút, visszataszító önteltséggel kérkedik e sorokban, hogy Isten különös kegye kivételes értelemmel s rendkívüli tudó- mánynyal ruházta fel. Egyike volt ama körmönfont, ravasz egyéneknek, kik emberi gyarlóságukat, titkos célzataikat a komolyság s szigorií erkölcsök fitogtatásának leple alá rejtik. Számítsuk még ide éleselméjét, tudományosságát, kitűnő vitázó tehetségét, behizelgő társalgását, nyájas leereszkedé- sét, önuralmát, szívós kitartását, és megvan fejtve a rejtély: mikóp hathatott oly mélyen övéire.

Föllépése körülbelül 318—320. közti időszakra esik. Történt egy ízben, hogy Sándor, Antiochia püspöke, papjai- nak társaságában a Fiú istenségéről értekezett. Arius az eszmecsere hevében nyilván ellentmondott püspökének, kinek az Atya s Fiú lényeg-egységét illető állításában Szabelliusz botlását vélte felfedezni; álláspontjának megokolására a következő, kétségkívül körmönfont okoskodással ólt: —• ha az Atya a Fiút nemzette, a nemzetinek bizonyára bírnia kell létének kezdetével, következéskép volt idő, mikor nem létezett, következéskép semmiből lett, következéskép puszta teremtmény.

Elméletét különben részletesen vázolva, Arius tanítása a következőkben foglalható össze: egy az örök, létének okát önmagában bíró Isten, kit Atyának nevezünk. Ámde az Isten nem volt mindig atya, csupán az időben lett azzá,

1 S. Athanas. Or. I. contra Arianos. 5. »Juxta eorum fidem, qui electi Dei, periti Dei, filii sancti et orthodoxi sunt, quique san* ctum Dei Spiritum acceperunt, haec ego didici a viris, qui sapientiae participes, comes, a Deo docti et in omnibus sunt sapientes. Horum ego eadem ac illi sentiens, vestigiis institi; ego inquam, celeberrimus ille, qui quam plurima propter Dei gloriam passus sum, et a Deo doctus sapientiam et scientiam accepi.«